Gyermekként eldöntötte, hogy pap lesz. Elhatározása mellett a végsőkig kitartott. Közvetlen, emberséges és lelkiismeretes. A közösség igazi összetartója. Igyekszik mindenkivel megtalálni a közös hangot. A családja jelenti számára a megnyugvást. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Ábrány Krisztián csepei görögkatolikus parókus.
Csuha Ivett
– A papi hivatás mellett döntött.
– Már gyerekkoromban kijelentettem, hogy pap leszek. Eleinte nem vették komolyan a szavaimat, ám nem is ellenezték. A családban előttem senki sem választotta a teológiát, így nem volt magától értetődő az elhatározásom.
– Megingott valaha az elhatározásában?
– Az utolsó évemet töltöttem a gimnáziumban, amikor felmerült bennem a kétely, hogy nem a papság lehet az én utam. Haboztam, végül mégis a teológiára adtam be a jelentkezésemet. 2008-ban végeztem el a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola teológia szakát. Még abban az évben fel is szenteltek. Nem bántam meg a döntésemet.
– Melyik szakma vonzotta?
– Az ügyvédi pálya foglalkoztatott, mivel abban is fontos szerepet tölt be a kommunikáció. Nem tudtam elképzelni magam boldog jogásznak, a gondolataim mindig visszakanyarodtak a reverenda felé. Emellett ügyvédként nem mindig a jó ügyért kellett volna kiállnom, ezért is döntöttem úgy, hogy a bűnösök felé inkább Isten kegyelmét közvetítem.
– Több helyen is szolgált.
– Hét évig szolgáltam az Ungvári járási Sislócon, majd áthelyeztek az egykori Nagyszőlősi, most már Beregszászi járási Csepére. Mindkét egyházközséghez több falu tartozik. A települések erősségeit és gyengeségeit összegyúrva fejlődik a közösség. Mindenütt azt keresem, aminek örülni lehet.
– Milyen emlékeket őriz első állomáshelyéről?
– Sislóc több szempontból is különlegesnek számított. Kezdőként ott szolgáltam, emellett odaköltözésünk előtt a településen nem volt helyben lakó pap. Az elején mindannyiunk számára szokatlan szituáció állt elő, ám idővel valamennyien felnőttünk a feladathoz. Rengeteg pozitív tapasztalatot, élményeket hoztam magammal. Kellemes érzéssel töltött el az is, hogy a többségi nemzethez tartozó közösségek az akkori gyenge nyelvtudásom ellenére elfogadtak, saját papjuknak tekintettek.
– Hol húzódik a határ a pap és a hívek között?
– Próbálok Krisztiánként pap lenni. Ugyanakkor, akik közelebb állnak hozzám, azok is az atyát látják bennem. Kellenek a barátok, fontos a kapcsolattartás, a megfelelő hangnem kialakítása a hívekkel, ám eközben egy részem mindig megmarad papnak.
– Előfordul, hogy elfogy a türelme?
– Vannak nehezebb időszakok, ám akkor fontos tudatosítanunk magunkban, hogy mi mellé tettük le a voksunkat. Jézusra szoktam gondolni, aki időnként szintén elvesztette a türelmét, és szükség szerint cselekedett, ám ilyenkor is Isten Fia maradt. Papként én is meg tudom fogalmazni a kritikámat, azonban nem szabad átesni a ló másik oldalára, és folyamatosan elégedetlenkedni.
– Felnőttként a mentálhigiéné alapjait is elsajátította.
– 2015-ben végeztem a Semmelweis Egyetem lelki gondozói szakát. A mentálhigiéné azért keltette fel az érdeklődésemet, mert ez az irányvonal az egyházi tanítások mentén nyújt segítséget. A feleségem segítsége és támogatása nélkül nem sikerült volna.
– Meséljen a családjáról.
– A feleségem, Gabriella hozzám hasonlóan tiszacsomai. Már gyermekkorától ismertem, a keresztapja ugyanis szintén a teológiát választotta hivatásának. Ünnepekkor gyakori vendég voltam náluk. Akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy a csoporttárssal történő rokonlátogatás egyszer megváltoztatja az életemet, idővel azonban a kislány felnőtt, és a feleségem lett. Három gyermekünk született. A 11 éves Krisztián külsőre rám hasonlít, a 8 éves Zsófia az édesanyja jegyeit örökölte, az egyéves Adél pedig a későbbiekben mutatja majd meg magát.
– Tudatosan terveztek nagycsaládot?
– Az Úr nemcsak jó papnét, kiváló feleséget is adott mellém. Mindenben segít, sokszor ösztönöz, irányt mutat. Két gyermeket mindenképp szerettünk volna. Miután megszülettek, a feleségemmel úgy éreztük, valaki még hiányzik. Az egyik máriapócsi zarándoklatunk során közösen kértük az Istenszülő Szűz Máriát, segítse harmadik gyermekünk megfoganását. Most már úgy érezzük, teljes a család.
– Hogyan tud kikapcsolódni?
– A családdal igyekszünk együtt tölteni a péntek estéket, melyeket társasjátékozással, filmnézéssel színesítünk. Szeretünk kirándulni, a természetjárás számos élménnyel gazdagított bennünket. Emellett szívesen olvasok, úszom és íjászkodom. Az utóbbira sajnos egyre kevesebb időm jut. Régebben a futball is központi szerepet töltött be az életemben, kispapként hat évig a szeminárium csapatának kapusa voltam.
– Törekszik a tökéletességre?
– Az egyházi teendőkkel kapcsolatban kifejezetten maximalista vagyok, itthon viszont nem zavar, ha valami nincs a helyén.
– Kitartó?
– Annak tartom magamat. Papként kitartónak kell lennem. Néha látjuk a munkánk gyümölcsét, néha kevésbé szembetűnő. Ám nem szabad feladni, az akadályok ellenére fáradhatatlanul kell hirdetnünk az Isten Igéjét.
– Jellemzi a halogatás?
– Hajlamos vagyok elnapolni feladatokat. Előfordul, hogy a határidő közeledtével néha feltornyosulnak a teendők. Igazából mindig az aktuális tennivalóval foglalkozom. Ebben még lenne mit fejlődnöm.
– Könnyen alkalmazkodik?
– Van, amikor időre van szükségem a változások feldolgozására. A költözésünk után kellett néhány hónap ahhoz, hogy úgy ébredjek fel, itthon vagyok. Egyéb helyzeteket rugalmasabban kezelek.
– Jól kijön a környezetében élőkkel?
– Hamar megtalálom a közös hangot az emberekkel. Nem tántorít el az sem, ha a beszélgetőpartnerrel nem értünk egyet, az építő jellegű vita könnyen megoldáshoz vezethet. Szeretek nyílt kártyákkal játszani, a környezetemben élők is az őszinte kommunikációt részesítik előnyben. Az azonban nem mindegy, hogyan és miként közöljük az érveinket. Fontos, hogy direkt módon senkit se bántsunk meg véleményünkkel.
– Mi az, ami felbosszantja?
– Nehezen tűröm a káromkodást.
– Hová szeretne elutazni?
– Számos úti célt kitűztünk magunk elé, ám Jeruzsálembe mindenképp szeretnék eljutni. A teológiai szeminárium utolsó évében a kispapok elzarándokolnak Rómába vagy Jeruzsálembe. Nekünk előbbihez volt szerencsénk, így egyelőre beteljesületlen cél a kereszténység bölcsőjének felkeresése.
– Jövőbeni tervek?
– Nekem régi céljaim vannak. Annak idején, amikor a szülőfalum, Tiszacsoma templomát csempézték, a céljainkat felvéstük a betonra. Jó pap, jó férj és jó apa szerettem volna lenni. Ezt továbbra is tartom. A másik, hogy annak az egyházközségnek a tagjai, amelyikben szolgálok, családként tekintsenek egymásra, támogassák és segítsék a másikat.
– Melyik a kedvenc bibliai története?
– A tékozló fiú. Minden benne van, amit a megbocsájtásról tudni érdemes.
– Hamar túlteszi magát a sérelmeken?
– Alapvetően igen. Az említett történet pedig mindig emlékeztet arra, mennyire fontos a megbocsátás.
