Akik nem élték át, fogalmuk sincs arról, milyen érzés árvaházban nevelkedni, s arra a pillanatra várni, hogy egyszer csak megjelenik egy házaspár, és azt mondja: Őt hazavinnénk… Molnár Viktória, aki boldog házasságban él férjével, Pállal és kislányukkal, Mirjammal, megélte ezt az érzést, s az a pillanat mindmáig megmaradt az emlékezetében, de sajnos a rossz emlékektől sem tud szabadulni…
Hegedűs Csilla
– Hároméves voltam, amikor munkácsi lakásunkból a szentmiklósi gyermekotthonba kerültem. Szomorú történet ez, hiszen a szomszédoknak kellett beavatkozniuk, ők hívták a gyámhatóságot, hogy engem és a két testvéremet vegyenek el édesanyámtól, mert egyáltalán nem törődik velünk, enni is alig kapunk. Egyszer, egy nap arra ért haza, hogy mi már nem voltunk otthon, de nem is törte magát, hogy felkeressen bennünket…
Az utolsó emlékem a vér szerinti anyámról, hogy egyszer eljött a barátnőjével az otthonba, de nem tartott sokáig, nem is hozott nekünk semmit, hamar úgy döntött, hogy elmegy.
Én akkor már ötéves voltam, de erre tisztán emlékszem, és mind a mai napig fáj, mert tudtam, hogy végleg lemondott rólunk. Aztán szült még két gyermeket, de róluk már semmit nem tudunk semmit…
– Hány éves korában találkozott az örökbefogadó szüleivel?
– Kilencéves voltam, amikor a beregvidéki, Kígyóson élő Szarka Irén és férje István eljött a gyermekotthonba. Amikor először megpillantottam őket, egy szép nőt és egy kedves férfit láttam, és mosolyogva köszöntem nekik. Rövid időn belül ismét meglátogattak, egy csokor virágot és egy plüss macit kaptam tőlük, ami a mai napig megvan. Én már akkor éreztem, hogy ők lesznek a szüleim.
Irénkét azonnal anyának, vagyis mámának szólítottam, hiszen akkor még nem tudtam magyarul, és ezt egy nap legalább százszor kimondtam, annyira jól esett.
Anyunak nem lehetett gyermeke, én vagyok az első és egyetlen, örökbe fogadott lánya.
Óriási változás volt ez az én életemben, hiszen egy magyar családhoz kerültem, addig még nem is hallottam magyar szót, hiszen a vér szerinti apám azerbajdzsán, anyum pedig orosz, az árvaházban ukránul beszéltünk. Szóval egy idegen környezetbe kerültem, de hamar beilleszkedtem, három hónap alatt nagyjából megtanultam magyarul, a tizedik születésnapomat már Kígyóson, az új családommal ünnepelhettem, ami csodálatos érzés volt. Fantasztikus évek voltak azok, a szüleim óriási türelemmel voltak irántam, sokat foglalkoztak velem, rengeteget kirándultunk, ami nekem egy teljesen új dolog volt, vasárnaponként a református templomban imádkoztunk, akkor kezdtem felfogni, mennyi mindenről maradtam le az első tíz évemben.
Az plusz öröm volt, hogy azonnal lett tizenegy unokatestvérem, hiszen anyunak négy testvére van.
A sok élelmiszer és gyümölcs is meglepetésként szolgált, ami másoknak teljesen természetes volt. De hála anyukámnak, hamar megtanultam főzni, ami szintén óriási dolog volt az életemben.
– Tehát nem ment nehezen a beilleszkedés.
– Nem. Ahhoz képest, hogy egy jó ideig nem tudtuk beszélgetni az unokatesókkal, azonnal befogadtak, elmutogattuk, amit mondani akartunk, hamar egymásra találtunk, és a legnagyobb örömömre lett egy nagy, és szerető családom. Minden nap áldásos volt, mert minden nap óriási szeretetet kaptam a család apraja-nagyjától. A helyi magyar iskolában viszont már akadtak gondok, a nyelv, pontosabban a nyelvtudás hiánya miatt volt nehéz a beilleszkedés. De első magyar tanító nénimnek, Andrea néninek nagyon sokat köszönhetek, mert nagy türelemmel tanított, akár órák után is, a magyar nyelvre. Aztán átírattak a nagyberegi kéttannyelvű iskolába, ott ukránul tanultam, majd két év múltán a beregszászi 1. számú ukrán iskolában érettségiztem. Aztán jött a következő trauma, apu úgy döntött, elhagy minket. Ismét szomorú időszak jött.
Hárman maradtunk, anyukám, nagymama és én, de később mama meghalt, így sajnos meghiúsult a továbbtanulás, mert anyu anyagilag egyedül nem bírta volna a taníttatásomat, ezért a Bereg Kábelben kezdtem el dolgozni, és a férjemmel is ott ismerkedtem meg.
– Ez már egy vidámabb téma…
– Igen, mindenképp. Hamar kinézett magának, és elmondta, komolyak a szándékai, de én 19 évesen még nem éreztem magam elég érettnek a házassághoz, ezért egy ideig csak barátok voltunk. De ő kitartó volt, egy év elteltével már valóban az udvarlómnak mondhattam, hat hónap múlva megkérte a kezem, én igent mondtam, és fél év múlva meg is tartottuk az esküvőt. Mindig nagy álmom volt, hogy az oltárhoz édesapám kísérjen, sajnos ez nem valósulhatott meg, így gondoltam egy merészet, és Sipos Gézát, a Sámuel Alapítvány igazgatóját kértem meg, hogy tegye ezt meg értem. Örömmel vezetett az oltárhoz. Én voltam a legboldogabb menyasszony.
A férjem kaszonyi, de én mondtam neki, hogy semmiképpen nem szeretném anyukámat egyedül hagyni, ezért jó lenne, ha Kígyóson laknánk. Beleegyezett, így ott lakunk, immár négyen, kislányunk, Mirjam, a mi szemünk fénye tavasszal töltötte be második életévét.
– Milyen érzés édesanyának lenni?
– Amikor megtudtam, hogy várandós vagyok, hálás voltam Istennek, hogy én is megtapasztalhatom ezt az érzést. Amikor pedig világra hoztam a kislányunkat, nem értettem, vajon az én vér szerinti anyám miért dobott el, miért nem kellettünk neki? Én egy percig sem tudnám elképzelni, hogy ne szeressem, ne foglalkozzak a gyermekünkkel. Az minden vágyam, hogy megadhassam neki azt, amit én nem kaptam meg: a törődést, az odafigyelést, a gondoskodást, a feltétel nélküli szeretetet. Sokat kirándulunk, látogatjuk a másik mamikáékat is. De azt is fontosnak tartom, hogy anyukámmal is sokat legyen Mirjam. Igaz, már az első percekben is látta, mert ott volt a szülésnél,
s amikor még pici volt, öröm volt nézni, milyen szeretettel tette tisztába, hiszen neki ezek a pillanatok nem adattak meg, s az unokán ő is megélhette, milyen nagyszerű érzés gondoskodni, szeretgetni egy apróságot.
Nagyon szeretem anyukámat, és azt hiszem, közöttünk olyan kötelék van, ami egy gyermek és egy anya között kell, hogy legyen.
– Ön lett a Sámuel Alapítvány kampányának nagykövete, reklámarca. Ez hogyan érinti?
– A felkérésre természetesen azonnal igent mondtam, hiszen hatalmas megtiszteltetés volt számomra. Úgy gondoltam, ha én ezzel, ennyivel tudok hozzájárulni a kampányhoz, megteszem, hiszen nagyon sokat köszönhetek az alapítványnak, Taracközi Ferencnek. Amióta házasok vagyunk Pállal, a beregszászi református templomba járunk, ugyanis sok minden köt oda minket. Az örökbefogadásomat Sipos Géza mellett Taracközi Ferenc tiszteletesnek is köszönhetem, ő is sokat segített a szüleimnek, hogy ez megvalósuljon. Még a gyerekotthonba is elkísérte őket, ezért régi ismeretség a mienk, amiért szintén hálás vagyok Istennek. A kapcsolat azután sem szakadt meg, ott voltak az esküvőnkön, a kislányunk keresztelőjén.
Tehát sem a Sámuel Alapítvány, sem pedig a tiszteletes nem felejtett el engem, rendszeresen felhívnak telefonon, érdeklődnek, hogy vagyunk. Ez nagyon jó érzés.
Mi is sokat gondolkodunk azon, hogy idővel nevelő szülőkké válnánk, magunkhoz vennénk olyan elhagyott gyermekeket, mint amilyen én is voltam. Remélem, hogy az Úr ad nekünk ehhez erőt, kitartást és bölcsességet.
Segítse Ön is a Kárpáti Igaz Szó munkáját!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
