A planéta egyik tartós anyaga, amelynek kora évmilliókra, milliárdokra tehető. Persze, az idők folyamán ez is alakulhat: a hőingadozások és a szelek homokká morzsolják, a vízfolyások is formálják, finoman csiszolgatják. És akkor még nem szóltunk az emberi tényezőről.
Szobrászok, kőfaragók vésői nyomán vesznek fel különféle alakzatokat. Vannak kövek, amelyek egyéb fontos szerepet töltenek be. Oszloppá válva különféle szerkezeteket tartanak a hátukon, vagy a kapualjak sarkaiban a fal védelmére szolgálnak. És akadnak, amelyek bizonyos dolgokat szimbolizálnak.
Ilyen szikladarabok hevernek például az Ungvár külterületén lévő Egán Ede emlékparkban. A kárpátaljai ruszinság jótevőjeként ismertté vált, és cselekedetei miatt merénylő által agyonlőtt férfiú előtt tisztelgő utókor szobrot állított a gyilkosság helyszínén. A talapzat mellett pedig elhelyezett két nagyobb követ, melyek egyikét az ukrán, a másikat a magyar nemzeti színekre festették, hogy ekképp is szimbolizálják a két nép barátságát. Ám e kőnek hányatott sors jutott. Akadnak ugyanis olyan egyének – remélhetően nem nagy számban –, akik számára inkább piros posztóként hatnak a magyar trikolór színei. Ezek a személyek az utóbbi hetekben sportot űznek abból, hogy piros-feketére mázolják a barátság jelképét. Kilétük nem ismeretlen, hisz tettüket hősies cselekedetnek beállítva, heves magyarellenes kirohanásokkal bizonyos, hasonló szemléletű honlapokon verik nagydobra.
Most, amikor sorozatban érik közösségünket a különféle atrocitások, hátrányos megkülönböztetések, az efféle gyalázkodások is szárnyra kaptak. Gondos kezek szerencsére rendre helyreállítják a dolgot, de a másképp gondolkodók továbbra sem nyugszanak, a kő átmázolásával próbálják szítani az ellentéteket. Na de semmi sem örökkévaló e világban.
Egyszer a gyalázkodóknak is leáldozik. S miként a költő mondta: „A víz szalad, a kő marad, a kő marad.”
