Beszélgetés Oravecz Györggyel (1)
Oravecz György zongoraművész a Kocsis-Ránki nemzedéket követő generáció egyik meghatározó egyénisége. Elsősorban Liszt-specialistaként él a köztudatban, de széles repertoárját itthon, s a világ számos országában ismerhette meg a közönség. A művésszel az augusztus végi balatonszemesi koncertje előtt beszélgettem.
Kocsis-Falvai-Ránki-Jandó kiváló zongorista nemzedék igencsak feladta a leckét a következő korosztály számára, aminek Ön is tagja.
Igen, de ne felejtsük ki Lantos Istvánt sem! Szerencsés lehettem, hogy Lantos és Kocsis Zoltán voltak tanáraim. Mindegyiktől tanultam valamit, amiről órákig lehetne beszélni. Talán kiemelhetem a tőlük kapott hozzáállást, ami pályám során mindig segített. Őszinte leszek, nem voltam a szorgalom mintaképe, mindig kellett ösztökélés, amit tőlük meg is kaptam. Ez lehetett személyes példa, láttam, hogy valaki képes rá, hogy megcsinálja. Egy technikai problémáról a professzor beszélhet órákat, de tanáraim be is tudták mutatni a megoldást. Olyan szituációra is emlékszem, mikor egy mellékes kérdést tettem fel oktatómnak, ezúttal Zoltánnak. Két alkalommal később egy összejövetelen találkoztam vele, s odaperdült a hangszerhez, s fél kézzel mutatta meg az általa javasolt verziót. Lantos István is elképesztett, mikor koncert közben kért egy rövid improvizációs témát, s abból egy barokk-szvitet épített fel.
Liszt-specialistaként tartják számon. Egy időben a Zeneakadémián a Liszt előadást a darab lejátszásának gyorsaságával mérték. Az elmúlt négy évtizedben hogyan változott a Liszt-stílus, s a repertoár?
Most is élnek azok a darabok, ahol a gyorsaság nem utolsó szempont. Gondoljunk arra, hogy a virtuóz Lisztnél nem lehet ezt a faktort megkerülni. Napjainkban is dúskálunk fantasztikus előadókban, akik azért meg akarják mutatni tudásukat. Amikor a Zeneakadémiára kerültem, bizonyos daraboknak volt egy „kellemesen felívelő” szakasza, ide sorolnám a Dante-szonátát, a Mefisztó-keringőt és a h-moll szonátát. Az utóbbi mérföldkő számomra, nagyon összetett darab, számos zongoristát láttam elvérezni előadásakor. Minden bizonnyal – a kliséket elkerülendő – egy koncepció alapján az aktuális Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyek programjába a szervezők szándékosan olyan műveket tettek be, amiket talán magamtól nem vennék elő: több munkát kíván, mint amit mutat. Így a Liszt repertoár is folyamatosan bővülhet.
Lisztet nemcsak játszani, de jól játszani is kell. Ehhez viszont egy jó zongora szükséges. 1993-ban Rómában egy felkutatott és restaurált Erard márkájú, eredetileg Lisztnek készített zongorának a közönség előtti bemutatójára kérték fel.
Igen, Rómában egy egészen különleges hangszert adtak a kezeim alá, amit bevallom, egy kicsit féltettem. Aztán végiggondoltam, hogy a 19. század a zongora évszázada volt, ráadásul a romantikus előadásmód is virágkorát élte, így bátrabban láttam munkához. A szervezők kérték, hogy néhány nappal korábban érkezzem, s erre szükség is mutatkozott, hiszen teljesen más típusú – Liszt kezére formált, a zeneszerző koncepcióját tükröző keményebb – billentést igényelt.
Mire gondol Senlis városának említésekor?
Cziffra Györgyre. Életkoromnál fogva még személyesen is találkozhattam vele. A világhírű művész azt a klasszikus zenész-típust képviselte, aki Liszt idejében is divatos lehetett. A Cziffra Alapítvány a 80-as években szervezett meghallgatást, amin részt vehettem, s kiválasztottak, Mocsári Károly zongoraművész után Bálint János fuvolaművésszel mehettem ki Senlisbe. Kifejezetten a Magyar rapszódiák érdekeltek, s ehhez vártam a vendéglátó instrukcióit, amit meg is kaptam, számos jó fogást ismertem meg tőle. Élénken él bennem a Pesti karnevál befejezése, amit eljátszott: hol nem érdemes túl sok energiát rászánni, s mire érdemes koncentrálni, hogy az előadó vehesse az akadályt. Miután Cziffra György 1994-ben elhunyt, felesége Zulejka ismét meghívott, de Senlisben már nem ugyanaz a hangulat uralkodott…
Csermák Zoltán
A szerző felvétele
