In memoriam Gulyás János.
1987 szeptemberében Dupka Györggyel meghívást kaptunk a dudari nemzetközi falukutató táborba.
Horváth Sándor
Annak idején az MTI így számolt be az eseményről: „Negyven hazai, jugoszláv, lengyel, csehszlovák, szovjet és osztrák egyetemista, illetve pályakezdő fiatal folytatja a Szegedi József Attila Tudományegyetem szervezésében azokat a szociográfiai felméréseket, amelyeket ötven évvel ezelőtt kezdett el a szegedi fiatalok művészeti kollégiuma.
Mint kiderült, a meghívás annak volt köszönhető, hogy a tábor történéseit dokumentáló Gulyás Gyula és Gulyás János ismerte a kárpátaljai magyarságról írt, frissen megjelent Múltunk s jelenünk című munkánkat.
A két kiváló dokumentumfilmessel a későbbiekben amolyan munka-baráti kapcsolat alakult ki. Hogy mindezt felelevenítem, annak fájó oka van. December 11-én János örökre letette a kamerát.
Gondolom, mindenki életében vannak olyan emberek, akik, annak ellenére, hogy egy-egy találkozás közben akár évek is eltelnek, mégis meghatározóak. Mintha mindig jelen lennének – mint dokumentumfilmben a narrátor – megmagyarázzák a történéseket, rávilágítanak az összefüggésekre, segítségükkel a legbonyolultabb kérdésre is könnyű a válasz.
Amikor Jánossal beszélgettem, úgy éreztem, lassan szűnik a káosz, ha nem is élhetőbbé, de érthetőbbé válik a világ.
Talán az is erősítette ezt a kötődést, hogy jelképes eseményeket éltem át Jánossal és testvérével. Velük hajtottam fejet először a 301-es parcellában, együtt hittük azt Nagy Imre újratemetésén, hogy végre valami más, jobb kezdődik…
Így visszagondolva furcsa, de soha nem beszélgettünk filmekről, forgatásról, irodalomról, alkotásról. Úgy hiszem, volt lényegesebb, súlyosabb témánk. Az élet.
S talán szerencsés is, hogy ritkán találkoztunk. Nem gyötör a hiánya. Hiszen annyi történik csak, hogy hosszabb lesz a két kézfogás közti hiátus…
