Kalandos vadászeset a nyolcvanas évek közepéről.
Negyvenhárom éve vagyok vadász, mindig is jobban szerettem a két-három emberes vadászatokat, mint a csoportosat. Élveztem a nyomkövetést, érdekelt az, hogyan tudok túljárni a vad eszén. Stílszerűen mondva: kiugratni a nyulat a bokorból. Már többször megírtam, mennyire szerettem a rókavadászatot. A következő eset is egy hideg, januári éjszakán történt.
Stók Lajos
A rókák párzási időszakának éppen a kellős közepén jártunk. S mivel a viski várhegy és környéke a legkedvesebb vadászterületem, úgy döntöttem, itt, az úgynevezett nagytécsői völgyben próbálom meg a rókalest. Már csak azért is, mert ott volt a kis vadászbódénk. Úgy gondoltam, hogyha nagyon hideg lesz, behúzódok oda. Igaz a bódé csak amolyan tákolmány volt, de vittünk oda meleg matracot, egyéb fekvőalkalmatosságot. Úgy terveztem, hogy nagyjából éjfélig lesek, majd beülök a bódéba „melegedni”. Ám mint a közmondás is tartja: ember tervez, Isten végez, és bizony, majdnem balul sült el a dolog…
Azon a bizonyos napon szikrázott a hó a napsütésben. Napközben egészen tűrhető volt az idő, ám éjjel vad hideg volt, reggelre olykor mínusz tizennyolc fokra csökkent a hőmérséklet. És ez volt az, amivel nem számoltam. Kora délután összepakoltam a felszerelést, és mint már annyi sokszor, kerékpáron indultam neki a körülbelül három kilométeres útnak.
Egy órácska biciklizés után megérkeztem a várhegy alatti – akkor még a kolhozhoz tartozó – raktárhelyiséghez, amelyhez egy pompás kis ház is tartozott. Szóltam az őrnek, hogy itthagyom a kerékpárom, és elmondtam neki, mi a tervem. A férfi kissé furcsállotta a dolgot, csóválgatta a fejét, és próbált lebeszélni, mondván, itt a raktár mögött is leshetek, hisz ő sokszor lát itt rókát még fényes nappal is, és ha fázni fogok, bemehetek a meleg szobába.
Hajthatatlan voltam. Már csak azért is, mert az a szoba olyan dohányszagú volt, hogy egy percet sem kívántam eltölteni benne.
Nekivágtam az útnak. Végre elértem a „köves lanka” aljába, ami valaha a nagyapám tulajdona volt. Innen már nem messze volt a vadászbódénk.
Megérkezve a kis tanyára, lepakoltam a felszerelésemet, és mindent a helyére tettem.
Alkonyodott. Egyszerre olyan hideg lett, hogy nem volt kedvem kimenni a bódéból, pedig benn sem volt nagy meleg. A lábamat betakartam egy pokróccal, hátam mögé tettem a matracot.
A bódéablakon keresztül szemléltem a holdvilágos téli tájat. A fény a várhegy déli oldalát világította meg, a fagyos havat olyanra változtatta a faágakon, mintha karácsonyfadíszek lennének, ezernyi csillagszóróval. A várhegy alatti gyümölcsfák roskadoztak a hó alatt. Úgy tetszett, mintha ezernyi őr vigyázná az ősi hegyet, csak éppen a fegyver hiányzott a kezükből. Csend honolt a tájon – síri csend.
Egyre jobban fáztam, még jobban betakaróztam. Valószínűleg elaludhattam, mert amikor fölriadtam, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, csak azt éreztem hogy nagyon fázom. Ránéztem az órámra: fél tizenkettőt mutatott, ami azt jelentette, hogy majdnem három órát aludtam. Most már gondban voltam, hiszen se takaró, se öltözék nem volt több a bódéban. Kissé meg is ijedtem, mert átfutott az agyamon, hogy mi lesz ha… de ezt azonnal ki is vertem a fejemből, és elkezdtem összeszedni a cókmókomat.
A puska szerencsére még nem volt zúzmarás, így bátran foghattam meg a csövét, majd a hátizsákkal együtt a hátamra vettem.
Megindultam lefele az úton, és alig vártam, hogy elérjem Vaszil büdös, de meleg szobáját.
Ezt a távot, a bódétól a raktárépületig, rengetegszer megtettem már, percek alatt, ám most végtelen hosszúnak tűnt.
Mikor Vaszil ajtót nyitott, fennakadt a szeme a rémülettől. A lámpa fényénél segített leszedni rólam a szerelésemet. Annyi lélekjelenlétem még volt, hogy ne üljek rögtön közel a meleg kályhához. Ledőltem az egyik ágyra, amely jóakarattal sem volt tisztának nevezhető, de most nem számított. Éreztem, ahogy a gumicsizma zúzmarásodik a lábamon, és a végtagom egyre jobban fázik. Megpróbáltam lehúzni, de nem engedett az anyag, ezért a késemmel felvágtam a csizmát és a zoknit a közepéig.
Vaszil egy vödörbe szobahőmérsékletű vizet töltött, amibe beletettem a lábam. Éjjel két óra volt. Lassan kezdtem magamhoz térni. A fáradtságtól végre elaludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki rázza a vállamat és a nevemen szólít. Kinyitottam a szemem és édesapám arcát láttam. Azt hittem, álmodom. Félálomban hallottam, hogy valamiféle vizet emleget. Jobbnak láttam felkelni.
Még a mai nap is kiráz a hideg, amikor visszagondolok erre a lesre.
Az őr szerint úgy néztem ki, mint aki már meg van fagyva.
Édesapám meg koránkelő lévén észrevette, hogy még nem vagyok otthon, és rosszat sejtve úgy döntött, utánam ered.
Vaszil reggelente kint szokott dohányozni – na nem azért, mert a házban nem szokott, csak éppen a füsttel együtt egy kis friss levegőt is szívott – így messziről meglátta édesapámat.
Tisztában volt vele, hogy az öreg nem a havat méri, hanem engem keres.
Napjainkban, mikor már a hatvanon is túlvagyok, gyakran visszaemlékszek erre a történetre, és az ehhez hasonló esetekre. Sajgó ízületeimre gondolok, és találgatom, vajon melyik kalandtól is lehet…
