Közvetlen, kedves, könnyen barátkozó. Jelenlegi munkakörében megtalálta a helyét, kiváló kapcsolatot alakított ki mind az alapítvány, mind a nagycsaládosok közösségével. Szabad idejét a családjával tölti, de mindeközben szívesen űzi kedvenc szabadidős tevékenységét, a varrást is. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Harapkó Marianna, a Beregszászi Szent Anna Karitász Alapítvány igazgatója.
Hegedűs Csilla
– Hol és hogy telt a gyermekkora?
– Tiszaújlaki vagyok, ott születtem, ott nevelkedtem, s mondhatom, nagyon boldog gyermekkorom volt. Azt az időszakot a nagymamám személyisége határozta meg, aki sok megfontolandó, hasznos tanáccsal látott el, jókat beszélgettünk, mindenben támogatott. A helyi iskolában tanultam, aztán felvételt nyertem az Ungvári Állami Egyetemre, közgazdász szakon szereztem diplomát. Mindeközben Magyarország is nagyon csábított, mégsem költöztem el. Negyedikes voltam, amikor férjhez mentem, és a férjemmel közös megegyezés alapján a szülőföldünkön telepedtünk le. Mindmáig Tiszaújlakon élünk a mi kis családi fészkünkben.
– Tanulmányait befejezve hol helyezkedett el?
– Egy biztosító irodában, de nem sokáig dolgoztam ott, mivel 23 évesen már anyuka lettem.
– Hol ismerkedett meg a férjével?
– Gyerekkorunk óta ismertük egymást, én már az iskolában kinéztem magamnak, de mivel öt évvel fiatalabb vagyok, akkor ő még nem figyelt fel rám. Baráti körben sokszor találkoztunk, beszélgettünk, amiből végül udvarlás, majd házasság lett. 21 éves koromban kötötte be a fejemet.
– Azóta bővült a család. Bemutatná a gyermekeiket?
– Bence már 22 éves felnőtt férfi, Dóra lányunk húszéves, a legkisebb gyermekünk, Milán tízéves. A két gyerek után nagyon szerettem volna még egyet. Isten meg is ajándékozott Milánnal, ami óriási, pozitív változást hozott az életemben, hiszen akkoriban nagyon kimerítő és fárasztó munkahelyem volt, a Nagyszőlősi járási nyugdíjalapnál. És amikor már úgy éreztem, ez így nem mehet tovább, várandós lettem, aminek nagyon, de nagyon örültem.
– Hol tanulnak a gyerekek?
– Bence az Ivano-Frankivszki Nemzeti Egyetemen tanul testnevelés szakon, jelenleg síoktató Bukovelen, Dóra Debrecenben biológia szakos, Milán pedig a tiszaújlaki 1. számú középiskola negyedikes kisdiákja.
– Mikor volt könnyebb az anyaság: huszonévesen vagy a harmincas éveiben?
– Mindkét időszaknak volt jó és rossz oldala. Most úgy érzem, hogy idősebben más érzés anyukának lenni, mint fiatalon. Sokkal több dolgot okosabban csináltam a kicsi fiunkkal, de a fiatal anyuka szerepnek is megvan a saját szépsége, mert akkor mindenki segített, – az anyukám, a nagymamák, az egész család.
– Mikor, és hogy jött a beregszászi munkahely?
– A Milán utáni gyesről még visszamentem a régi helyre. Nagyon nehéz volt visszatalálni a régi munkamenetbe, ezért rövid időn belül felmondtam, bár semmi ötletem nem volt, hogyan tovább, de akkor így láttam helyesnek. Szerencsére nem tévedtem. Egy fél év után felfigyeltem egy hirdetésre, miszerint idegenvezetői tanfolyam indul a beregszászi főiskolán. Jelentkeztem és sikeresen be is fejeztem. Az eltelt hónapok alatt csodálkoztam rá, milyen káprázatos a mi vidékünk. Beutaztuk Kárpátalját, számos kirándulást szerveztek a tanfolyam keretében, és így sok-sok tapasztalattal, tudással és ismerettel gazdagodtam. De miután belevágtam a munkába, csoportokat kísértem, rá kellett jönnöm, hogy ez nemigazán az én világom. Sajnos nem vagyok egy két lábon járó lexikon. A beregszászi római katolikus egyházhoz kerültem programszervezőnek, és másfél év elteltével hallottam, hogy a Szent Anna Karitász Alapítvány élére vezetőt keresnek. Igazság szerint nem gondoltam komolyan, hogy megfelelek erre a pozícióra, de Molnár János atya arra kért, vállaljam el az igazgatói posztot. Kis gondolkodás után igent mondtam. Az elején kicsit tartottam a feladatoktól, a kihívásoktól, de szerencsére minden jól megy, immár másfél éve.
– Nagyban megváltoztatta ez az életét?
– Nem mondanám, hiszen korábban a szőlősi munkakörömben is sok idős emberrel voltam kapcsolatban, tudom, milyen nehézségek vannak az ő életükben, s mi az, amiben segíthetünk. Nagyon örülök, hogy elvállaltam ezt a munkát, mert itt is folyamatosan tanulok, és igen, teljesen más irányt vett az életünk. Minden a helyére került, nagyon sok pozitív visszajelzést kapok, amiből azt szűröm le, hogy minden jól működik, de természetesen a hibákat is észreveszem. Van még hová fejlődni. Igyekszem az újításokra koncentrálni, így indítottuk el az önkéntes munkát. Ennek keretében az egyházhoz tartozó önkéntes asszonyok és leányok heti három alkalommal összegyűlnek a Pásztor Ferenc Házban. Levestésztát, mézeskalácsot sütnek, jómagam illatos gyertyákat mártogatnak. Ez amellett, hogy nemes feladat, jó csapatépítő program is, hiszen jólérezzük magunkat, egyházi énekeket tanulunk, és egy kis „pletykálkodás” is belefér, miközben a kezek serénykednek. A termékeket az esperesi kerület búcsúin értékesítjük, a befolyt összegből rászoruló gyermekek étkeztetését támogatjuk.
– Emellett a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületénél is tevékenykedik.
– Igen, elnökségi tag vagyok. A gyerekek számára kézműves szakkört vezetek. Ez egészen más feladatkör, hiszen a kicsikhez valamivel nagyobb türelemre van szükség, de közöttük is vannak rugalmas, ügyes gyerkőcök, akik a foglalkozásokon nagyon aktívak. Olyanok is akadnak, akik csak azért jönnek, hogy közösségben legyenek. Ám ez sem nagy baj, a lényeg, hogy jólérezzék magukat, és egy kis odafigyeléssel az ő figyelmüket is le lehet kötni. Végül mindenki elégedetten megy haza, és boldogan mutatja meg a szüleinek, mit készített a foglalkozáson.
– Mivel már évek óta Beregszászhoz köti a munkája, gondolom, itt is kialakult egy baráti kör, akikkel szívesen tölti a szabad idejét.
– A nagycsaládosok egyesületénél nagyon sok új, hozzám hasonló gondolkodású emberrel ismerkedtem meg, így, sok új barátom lett. De Tiszaújlakon is megmaradtak a barátok, a jó szomszédok, tehát hála Istennek nagy baráti körünk van, fantasztikus közös programokat szoktunk szervezni. Legutóbb például a hegyekben síeltünk.
– Beszélgetésünk alapján elmondható, hogy eddigi élete során számos emberrel találkozott már, sokukkal barátságot kötött. Jó emberismerőnek tartja magát?
– Igen. A férjem szokta is mondani, hogy ha ránézek valakire, máris tudom, milyen ember. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne tévednék, de annak nagyon örülök, ha kellemes meglepetés ér valakivel kapcsolatban. A csalódást viszont nehezen kezelem.
– Milyen emberi tulajdonság az, amit egyáltalán nem tud elviselni, már-már feldühíti?
– A kapzsiság, az irigység. És az a nagy baj, hogy az ilyen embereket nem tudom elkerülni, ezért próbálom őket óvatosan a jó irányba terelni, vagy finoman megmondani a véleményemet. De azokat sem kedvelem, akik a hátam mögött beszélnek ki.
– Hogy áll a türelemmel?
– Ez változó. Valamikor nagyon türelmes vagyok, például a munkahelyemen, viszont ha valami feldühít, például a képmutatás, akkor az én türelmem is elfogy.
– Pontosság?
– Nálunk János atya a pontosság mintaképe, mindannyiunknak hozzá kell alkalmazkodnunk. Egyébként én is igyekszem mindig pontos lenni. Ha időre megyek valahová, fontosnak tartom, hogy ne várjanak rám, viszont azt is elvárom, hogyha megbeszélünk egy időpontot, azt mindenki tartsa be. Ám az irodai nemszeretem dolgokat, például a papírmunkát hajlamos vagyok halogatni.
– Szereti a meglepetéseket?
– A jókat nagyon. Legutóbb a férjem nagyon meglepett. A negyvenedik születésnapomra Párizsba utaztunk, fantasztikus élmény volt megtekinteni az Eiffel toronyból a francia fővárost, sétálni Európa egyik legcsodálatosabb városában.
– Egyébként van kedvenc hely, ahová még el szeretne jutni?
– Nagyon szeretem a tengerpartot, legyen az bárhol. Eddig Görögországba sikerült eljutnunk, de bármelyik más vízközeli helyen is biztosan nagyon jólérezném magam, annyira szeretem, a homokos partot, az idilli környezetet.
– Van hobbija? Mi az, ami kikapcsolja?
– Kislány korom óta szeretek varrni. Nagymamám mellett mindig babáztam, öltöztettem őket. Emlékszem, tízéves voltam, amikor megkaptam az első varrógépemet, tizennégy évesen már ruhákat varrtam, és miután kötni is megtanultam, sapkát, sálat is készítettem, és már nemcsak a babáknak. Ez mindmáig megmaradt, bár igaz, mostanában nem sok időm marad erre a fantasztikus hobbira, de ha tehetem, leülök a varrógép elé, és átalakítgatok ruhadarabokat.
– A mögöttünk álló két év nem mondható kifejezetten jónak, ön mit vár az idei esztendőtől?
– Nagyon remélem, hogy nem lesz rosszabb, mint a tavalyi, sőt, jobb. Én örök optimista vagyok, ezért úgy vélem, hogy a körülményekhez alkalmazkodva pozitívan kezdünk bele ebbe az évbe, és minden a terveink szerint alakul majd.
