„Én harminc év alatt mindenkitől csak jót kaptam” │KISZó-interjú

Beszélgetés Lőrincz András vállalkozóval.

Vannak emberek, akik igazi lokálpatrióták, akik egész életükben azon fáradoznak, hogy szebbé tegyék környezetüket, segítsenek embertársaiknak. Ezek egyike a sokak által ismert beregardói Lőrincz András (Bandi) vállalkozó, aki pályafutását a beregszászi bútorgyárban kezdte. A városi tanács képviselője is volt, fiatal kora óta megannyi vállalkozásba belevágott, ami bevallása szerint nem sikerült volna Isten segítsége nélkül.

Hegedűs Csilla

De kezdjük az elejéről. Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan beregszászi vagy környékbeli ember, aki az elmúlt évtizedekben legalább egyszer ne ült volna be az Oázis étterembe, vagy a Vérke partján lévő Oázis parkba egy finom lángosra, sörre, halászlére, kávéra. Ez utóbbi közel 30 évig várta vendégeit, ahol – elfogultság nélkül állíthatom – a megye legjobb lángosát készítették.
– Az ön által megnyitott étterem 1993-ban Beregszász legelső magánvállalkozása volt.

– Igen, ez a Munkácsi úton lévő, mindmáig működő Oázis étterem-motel. Igaz, akkor sem volt egyszerű itt az élet, de a testvérem, Piroska és a feleségem, Éva segítségével mégis belevágtam, mert úgy éreztem, a Jó Isten támogatását is élvezem, aki vezet a kijelölt úton.

Ezen az úton haladva tovább a jelenlegi Perényi Kultúrkúriában megnyitottuk a kastélysörözőt, aztán pedig a Vérke partján a szintén Oázis nevet viselő kávézót, ahol isteni lángosokat sütöttünk.

Amikor megvásároltam a kis épületet, nagyon rossz állapotban volt, de rövid időn belül felújítottuk, rendet raktunk a Vérke partján, és vártuk a vendégeinket – emlékezett vissza a kezdetekre András, akinek Bandi a beceneve, mindenki így ismeri.

Én is jól emlékszem az Oázis parkban lebonyolított nagyszerű rendezvényekre. Az eltelt évek alatt megannyi kulturális eseményt szerveztek ott: gyereknapot, városnapot, idősek napját, ahol Uszkai Lali bácsi, a környék egyetlen bűvésze is fellépett.

A gyerekek vidáman hintáztak, a felnőttek is csodásan érezték magukat a régi platánfák árnyékában, Bandi bá pedig megelégedéssel nyugtázta, hogy jól döntött.

– Ott szerveztük meg az első városnapot, gyereknapot. Nagyon sok szép emlékünk van azokról az időkről – tette hozzá, s a régi fényképeket nézegetve szinte ott érezhettem magam én is, s öröm volt felismerni vidékünk azon polgárait, akik sokat tettek a városért, de sajnos már nincsenek közöttünk. Bandi bácsi is örömmel nézegette a régi fotókat, jólesett kicsit nosztalgiáznia. Elmondta, egy ungvári székhelyű zsidó jótékonysági alapítvány izraeli tagjaival is szoros barátságot kötött, többször is vendégül láthatta őket, méghozzá kóser étellel.

– Amit egész életemben csináltam, azt szívvel-lélekkel tettem. Mindig a 101 százalékra törekedtem, mivel a vendéglátásban csak teljes odaadással lehet eredményt elérni. Mindennek tökéletesen kell működnie. Ezt én 35 éven keresztül végigcsináltam. De ha még ezek elé is megyek pár évet, elmondhatom, hogy Beregszászban én hoztam létre az első videotékát, amely hosszú évekig, és jól működött. Megnyitottuk az első nonstop ABC-t a város központjában. Mindig ráéreztem, mire van igény, és akkor abba vágtam bele. Egyet viszont fontos megjegyeznem: soha nem mentem bele olyan üzletbe, ami törvénytelen.

Az évek alatt négy polgármesterrel dolgoztam együtt, és elfogultság nélkül állíthatom, Babják Zoltánt tartom igazi vezetőnek. Ő olyan ember, aki tudja, mit akar, s nagyon jól vezeti a várost, jelenleg immár a kistérséget.

András természetesen családja segítségével ért el mindent: felesége és nővére minden ötletében támogatta, gyermekei is elismerték, értékelték édesapjuk munkásságát.

– Én harminc év alatt mindenkitől csak jót kaptam. Soha senki nem mondott nekem nemet. Talán azért, mert én mindenkihez pozitívan viszonyulok, nem teszek különbséget ember és ember között, és ezt kapom vissza mind a mai napig. A vállalkozásaim mellett a kétkezi munkától sem riadtam vissza, szőlőt és zöldségféléket termesztek. Régebben mire más felébredt, én Lembergből már visszafelé jöttem, addigra eladtam a paradicsomot, az uborkát.

Az idei év kimondottan rossz hírrel indult. Közel három évtized után be kellett zárnia a Vérke partján lévő Oázis kávézót.

– Mi történt?

– Igazság szerint senki nem bántott meg, mégis sírásra görbül a szám, mert az a kávézó a szívem csücske volt. December utolsó napjaiban kaptam egy 65 ezer hrivnyás gázszámlát, ami nonszensz. Ezt nem lehet felfogni normális emberi ésszel, s ez szó szerint kivégzett engem és a kisvállalkozást. Egyszerűen lehetetlen januárban 65 ezer hrivnyát összehozni, és még hol van a többi kiadás. Ezért fel kell számolnom a kávézót, elbocsájtani az ott dolgozókat, és kiteszem az Eladó táblát az épületre. De nagyapám, nyugodjon békében, mindig azt mondta nekem, Bandika, fiam, soha nem szabad feladni. Én megfogadom a tanácsát, és tényleg nem adom fel, ezen is továbblépek, remélem, találok egy olyan becsületes embert, aki ezen a színvonalon tudja majd továbbvinni a kávézót, és a Roshen vállalat által felállított játszótér kis látogatói és kísérői is kellemes perceket tölthetnek ott el.

– Hatvanas éveit tapossa. Bírja még a megterhelést, a mindennapok kihívásait?

– Igen. Boldogan, egészségesen élem a nyugdíjas éveimet. Alkoholt nem fogyasztok, viszont edzek. Szinte mindenkit ismerek, s amikor meg-megállok beszélgetni az emberekkel, mindenkit megmosolyogtatok. Hiszem, hogy a kacagás, a jókedv fél egészség. A mai világban szerintem ez nélkülözhetetlen, hiszen mindenkinek annyi problémája van, s minden egyre nehezebb. Ezt sajnos nem lehet szépíteni, bizonyíték erre az én példám. A mindennapi élethez óriási erőt ad nekem a családom, a gyermekeink, az unokáink, akik jólesik, ha feladatokkal látják el nagypapit. Két lányunk van, és négy unokánk. Idősebb lányunk, Zsuzsa és családja itt él a közelben, két gyermekük van, Sára 17, Miklóska tízéves. Marianna lányunk a családjával Asztélyban élt, de öt évvel ezelőtt Magyarországra települtek. Ott is két unokánk van, Zsófika 15, Antónia 10 éves. Sajnos Zsófikával és Antóniával kevesebbet találkozom, de Miklóskával mindennap. Sárával is gyakran, bár ő Debrecenben tanul.

Lehet, hogy néha már rám is unnak, de én ezt nem bánom, mert minél több szeretetet adok nekik, annál többet kapok vissza.

András a családjáért él, a gyermekeiért, az unokákért. Elárulta, ha Sára telefonál, hogy papi, gyere ki értem a határra, azonnal ül a legalább negyvenöt éves, de üzemképes Zsigulijába, és indul is. Asztélyba amúgy is gyakran látogat, a Marianna lányuk portáján élő Rocky nevű labradort jár etetni, és – mint mondta – vagy az odaúton, vagy a visszaúton szívesen felveszi a stopposokat, s ha kérdezik, mennyivel tartoznak, a válasz az, hogy egy Miatyánkkal.

– Így lett a nevem miatyánkos bácsi. De Beregardó népét is ugyanígy fuvarozom legalább húsz éve. Bárki várakozik a buszmegállóban, felveszem, ez felebaráti cselekedet – jegyezte meg.

– Van hobbija?

– Több is. Annak idején zeneiskolába jártam, tangóharmonikázni tanultam, bár a tanárom szerint botfülem volt. Én ennek ellenére nagyon szeretem a zenét, öregségemre még jobban hiányzik, így esténként zongorázni, gitározni szoktam, sokat olvasok, és az interneten is szeretek böngészni. Annyi minden történt velem egész életemben, többnyire jó dolgok, persze kevésbé jók is, de kivel nem? Ezért úgy döntöttem, az életemet könyvbe foglalom, azt, hogy évtizedekkel ezelőtt sokkal vidámabban és boldogabban éltek az emberek, mint manapság. Szerintem vissza lehetne azokat a régi szép időket hozni, ha meg lehetne állítani a kapzsiságot, az irigységet, a rosszindulatot. Én örök optimista vagyok, s hiszem, hogy lehet még alakítani ezen a világon.