Hosszú évekkel ezelőtt, a hegyekkel övezett Szolyváról költözött Kijevbe a jobb munkalehetőség reményében. A nagyváros fényei nem feledtették el vele szülőfaluját, a természet szeretetét, rádöbbent, mennyire fontosak a gyökerei. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Viktor Holonics, a PolinerKomplekt igazgatója.
Bökényi Magdolna
– Kijevbe munkát ment keresni, ma pedig egy cég vezetője. Hogyan született a vállalkozása?
– Legelőször tanulni jöttem a fővárosba, a Nemzeti Közlekedési Egyetem mérnöki karán végeztem. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, és még diákkoromban megnősültem. Az egyetem után Kijevben maradtunk, én építkezésen dolgoztam, majd hazaköltöztünk. Úgy 5-6 évig laktunk Szolyván, aztán ismét a főváros mellett döntöttünk, több a munkalehetőség, nagyobb esély van a fejlődésre. Itt találkoztam egy lembergi üzletemberrel, aki műanyag csöveket szeretett volna eladni Kijevben. Egy darabig együttműködtünk. Időközben kiderült, hogy a műanyag csöveken kívül ebben az üzletágban sokkal több lehetőség rejlik. Ezeket a lehetőséget ragadtam meg, és megalapítottam a cégemet, ahol műanyag lapokból különböző nagyságú tartályokat, burkolatot készítünk, homok- és zsírfogókat gyártunk.
– Az egykori kis cég mára elég tekintélyes vállalkozássá nőtte ki magát.
– Igen, ma már tizenöt ember dolgozik itt.
– Jó emberismerő?
– Én eleve mindenkiről azt feltételezem, hogy rendes ember, egy munkabeszélgetés során pedig hamar kiderül, hogy az illető valóban ért a szakmájához, vagy csak mondja.
– Kijevben vagy Szolyván van otthon?
– Bizony ennyi év után is inkább Szolyván érzem, hogy hazajöttem. Erre sajnos egyre ritkábban van lehetőség. Kijev nem élhető város. Való igaz, hogy több a munka, szórakozási lehetőség. Sok kárpátaljaival találkozom, akik itt dolgoznak építkezéseken, de ők pénzt keresni jönnek a fővárosba, aztán hazamennek. A fiatalokat is vonzza a csillogás, a szórakozás lehetősége, de valójában itt nem érsz rá élni. Mindig sietni kell valahova, a nagy távolságok miatt az életed egy részét utazással töltöd. Haza jóformán csak aludni megy az ember. Mások az emberek is, barátságtalanok, komorak, mindig rohannak valahova. Nem véletlen, hogy a hétvégét, aki csak teheti, a városon kívül tölti, ott jobb a levegő, és még a hó is fehérebb.
– Sajnos szinte mindenütt jelen van a környezetszennyezés, a nagyvárosokban pedig fokozottan. Hogy látja, tesznek-e ez ellen valamit?
– Úgy tartják, nem ott van tisztaság, ahol takarítanak, hanem, ott, ahol nem szemetelnek. Egyszerűbb megakadályozni a szennyező anyagok természetbe jutását, mint azt onnan összeszedni. Ez talán a legjobban nyáron figyelhető meg, amikor a hatalmas Dnyeper folyása lelassul, helyenként kizöldül, algásodik. Természetesen vannak előírások, amiket a gyáraknak és éttermeknek is be kell tartaniuk a szennyvíz tisztításával kapcsolatban. Erre használják az általunk is gyártott zsír- és homokfogókat, segítségével megakadályozzák a zsíros szennyeződés kikerülését a természetbe, és a csövek eltömődését. Ezek jól alkalmazhatóak a háztartásokban is.
– Néhány éve megtanult magyarul, miért érezte ennek szükségét?
– Erről sokat tudnék mesélni. Gyermekkoromban sokat voltan a nagymamámnál, akivel csak magyarul beszéltünk. Aztán időközben elfelejtettem, mert nem használtam ezt a nyelvet. Amikor először utaztam Magyarországra és az ég világon semmit nem értettem, abból, amit mondtak, úgy éreztem, elveszítettem valamit, valamit, amim volt és már nincs meg. Rossz érzés volt. Ezért úgy határoztam, ismét megtanulom a nyelvet. Úgy tartják, ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Nekem a magyar nyelv segített megismerkedni az addig nem látott rokonokkal, tagja lettem egy közösségnek, s úgy érzem, nem vagyok egyedül a világon. Nem mellékes, hogy több forrásból szerezhetek információt, ugyanarról az eseményről több szemszögből hallhatok véleményt.
– Azt mondják, nagyon nehéz nyelv a magyar. Nehéz volt megtanulni?
– Őszintén mondom, nem volt könnyű, ám érdekes. Amikor sikerült megtanulni, büszkeség töltött el. Néhány éve kenyeret sem tudtam volna kérni, most pedig önállóan is elég jól boldogulok, Magyarországon sem szorulok segítségre. Itt is másként tekintenek rám, amikor megtudják, hogy magyarul tanulok, hogy az autóban a magyar rádiót hallgatom. Ez számomra az önmegvalósítás egyik formája. Néha eszembe jut, hogy most már én is érteném a Szabó családot a rádióban, amit a nagymamám ki nem hagyott volna.
– Kijevben van magyar közösség?
– Van, érdekes emberek vannak benne, néhányszor voltam is ott, de a már említett nagy távolságok miatt ritkán nyílik erre alkalom. Azzal nyugtatom magam, hogy nyugdíjas koromban, talán több időm lesz.
– Pozitívan tekint a világra?
– Igen, javíthatatlan optimista vagyok. Szerintem az optimistáknak könnyebb az életük, nem azzal a tudattal kezdenek valamihez, hogy úgysem sikerül. Nálam mindig félig tele van az a bizonyos pohár.
– Szokott politizálni?
– Nem, én azt csinálom, amit a kárpátaljai ember tud – dolgozom. Politizáljanak a politikusok, az a dolguk. Tájékozódni szoktam több helyről is, szeretem tudni, mi történik körülöttem és a világban.
– Vannak távlati tervei?
– Természetesen vannak, tovább szeretném fejleszteni az üzemet, szeretném átadni a tudásomat a fiamnak, hogy majd ő folytassa az általam megkezdett munkát. Addig is fejlődni kell, elsajátítani új technológiákat, új ötletekkel előállni. Egyszóval van hova fejlődni, van mit csinálni.
– Mondana néhány szót a családjáról?
– Van egy fiam, akivel együtt dolgozunk. Ő már külön él tőlünk a családjával. A feleségem, aki az Antonov gyár alkalmazottja volt, a gazdasági válság és a Covid miatt elrendelt karanténnak „köszönhetően” beletanult a vidéki életbe, és megszerette azt. Most már nem is igen vágyik a fővárosba. A hétvégi házunkban tartózkodik legszívesebben, ápolja a kertet, tyúkot nevel. Van egy unokám, aki szívesen tölti nálunk a hétvégéket, élvezi, hogy szabadon játszhat az udvaron, és már tudja, hogy a tojás nem a dobozban terem a boltban.
– Mit kívánna, ha kifogná az aranyhalat?
– Egészséget, békességet, egymás iránti szeretetet és megbecsülést.
