Mostanában, ebben az ukrán-magyar adok-kapokban, egyre több helyen és egyre több helyről hangzik el: Budapestet nem is igazán érdekli a kárpátaljai magyarok helyzete. Ukrajna-ellenes lépéseivel, vagyis azzal, hogy akadályozza az ország EU- és NATO-integrációját, voltaképpen Moszkva parancsainak tesz eleget. A politikusok, politológusok és nyomukban a pórnép által is hangoztatott állítás, oly messze előre szaladt, hogy vannak, akik már magát a magyar külgazdasági és külügyminisztert nevezik a Kreml fizetett ügynökének.
A baj csak az, hogy mindeközben akaratlanul vagy sokkal inkább akarva elfeledkeznek a kályháról. Vagyis a mára egyre inkább szélesedő és mélyülő konfliktus kiváltó okáról. Ez pedig nem más, mint az ominózus D-nap, azaz 2017. szeptember 5-e, amikor az ukrán ráda, felrúgva minden házszabályt, szinte partizán módon elfogadta az oktatási törvényt a maga híres-hírhedt, a nemzetiségi iskolákat középtávon halálra ítélő 7. cikkelyével.
Mert mi is volt azt megelőzően? Nos, 26 esztendőn keresztül Ukrajnának aligha akadt erősebb támogatója, védőügyvédje a mindenféle integráció terén Magyarországnál. Kezdjük azzal, hogy elsők között ismerte el a függetlenné vált szovjet utódállamot, végezve azzal, hogy legerősebb szószólója volt annak, hogy az ország állampolgárai sok éves kilincselés után megkapják az európai vízummentességet. Ha voltak is kisebb-nagyobb felhők az együttműködés egén, azt – a kicsivel több, mint negyedszáz év alatt – gyorsan és fájdalommentesen sikerült eloszlatni.
Aztán jött a „kályha”. És jött minden. Egyfelől megszülettek a magyar kijelentések és konkrét figyelmeztető lépések. Másfelől mintegy válaszként – mivel még nincs olyan struktúra, amelyikben Ukrajna benne van, s Magyarország is oda vágyna – a kárpátaljai magyarok szisztematikus vegzálása. A feketelista a határon, a halállista a Mirotvorecen, a petíció a deportálásunkról, mindez erős központi politikai és médiatámogatással. És mindehhez a már-már hivatalos vád, hogy Budapest tulajdonképpen Moszkva kinyújtott kezeként és kiszélesített szájaként viselkedik.
A kályhalogika azonban más mondat velem. Elnézve a kialakult helyzetet, számomra sokkal inkább tűnnek kollaboránsoknak azok a személyek, akik megnyitották ezt a fölösleges és ártalmas második frontot, akik – noha tudhatták, milyen következményei lesznek – kidolgozták azt a bizonyos oktatási törvényt, azok, akik megszavazták azt. És az a valaki is, aki egyszemélyben szentesítette ezt a jogszabályt.
