Mindenre talál megoldást. Nehezen mond nemet. Vallja, csak arra nincs időnk, amire nem szánunk. Belső hite, rendületlen meggyőződése tartja benne a lelket, hogy minden nehézség ellenére is van értelme segíteni, felkarolni az elesetteket. Nem riad vissza a kihívásoktól, lelkes és megfontolt. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Molnár Melinda, a Tiszaújhelyi Községi Könyvtár vezetője, a Szeress és tedd a jót jótékonysági szervezet elnöke.
Simon Rita
– A háború kezdete óta még aktívabban kiveszi a részét az önkénteskedésből, segítségnyújtásból.
– 2006 óta könyvtárosként dolgozom, de ezzel párhuzamosan a bibliotékában a Szeress és tedd a jót jótékonysági szervezetet is vezetem. A Szent Panteleimon Karitász Kárpátaljai Görögkatolikus Jótékonysági Szervezetnek is tagjai vagyok, illetve tavaly februárban a Háló Egyesület kárpátaljai titkára lettem. Nemrég az egyesülettel fekvőbetegeket látogattunk meg és segélycsomagokat vittünk nekik. Szóval több szervezeten keresztül, sok helyen segítek, amiben csak tudok.
– Meséljen a saját kezdeményezéséről.
– A Szeress és tedd a jót szervezetet 2003-ban indítottam el itthon, 12 gyerekkel. Lépésenként haladtunk, kézműves foglalkozásokkal indult az egész. 2012-ben már megalapítottam a baba-mama klubot. 2017-ben pedig egy nyugdíjas klubot is összehoztunk. A Covid-járvány ez utóbbit kicsit megakasztotta, féltettük őket a fertőzéstől, de a gyerekprogramokat igyekeztünk valahogy megtartani. Most pedig a háborús helyzet határozza meg a mindennapokat. A jótékonysági szervezeten keresztül több éves barátságot ápolunk néhány kijevi aktivistával. Korábban mindig hoztak valamit amikor meglátogattak, most fordult a kocka, mi segítünk nekik. A csoportommal jelenleg inkább a karitatív tevékenységre helyezzük a hangsúlyt. A magyarországi támogatásoknak és helyi összefogásnak köszönhetően segítjük a menekülteket.
– Nem csak a Tiszaújhelyen megszállt menekültekre figyelnek.
– Kézművesként a lelkeket tudjuk ápolni, a foglalkozások során kicsit kikapcsolódnak, másra koncentrálnak. Több településen jártunk már, ahol az ideiglenesen áttelepült édesanyákkal és gyermekeikkel ismertettük meg az alkotás örömét. Meghívtak minket a beregszászi Ortutay Elemér Görögkatolikus Szakkollégiumba, aztán a Karácsfalvi Görögkatolikus Líceumba, majd a salánki óvodába és Batárra is. Utóbbi helyszínre a környező falvakból is érkeztek érdeklődők, színes programokkal vártuk őket. Ezek a kézműves foglalkozások a Bethlen Gábor Alapkezelőnél pályázott forrásokból valósulnak meg, de magunk is gyűjtünk ruhaneműket, lábbeliket, tartós élelmiszert, tisztálkodási szereket, ami kell. Lenyűgöző kis csapatom van, büszke vagyok a helyiek összefogására. Édesanyámmal élek, ő is belerázódott már ebbe, folyamatosan támogat és segít, neki is nagyon hálás vagyok.
– Felpezsdítette a könyvtár életét Tiszaújhelyben.
– A görögkatolikus közösségben voltam hitoktató. Mindenképp a gyerekek körében akartam tevékenykedni. Az volt az elképzelésem, hogy óvónő leszek. Végül nem én döntöttem, hanem a könyvtáros szakma választott ki engem. Levelező tagozaton elvégeztem a könyvtáros képzést az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsben. Két évvel a munkába állásom után, 2008-ban első helyezést értem el a könyvtárosok megyei versenyén. Nálunk kicsit más arculatot kapott a könyvtár. Sokakban az a kép él a bibliotékáról, hogy ott a poros könyvek között csendben olvasgat az ember. Ez nem így van. Nálunk valódi közösségi élet zajlik, a könyvtár egyben információs központ is. Beszélgetünk, tájékozódunk, segítünk egymásnak, ügyeket intézünk, kézműves foglalkozásokat, különböző rendezvényeket tartunk. Úgy indult az egész, hogy aki eljött az alkalomra, annak kötelező volt hazavinnie egy könyvet. Most már mondani sem kell, maguktól kérik, hogy kivehessenek egyet. Ez is az emberekbe “nevelődött”.
– Milyen állománnyal büszkélkedhet?
– Nagyjából 12 ezer könyvünk van, amely fele magyar nyelvű. Javarészt szépirodalom. Jelentősen gyarapodott a magyar mesekönyv-állományunk az utóbbi években.
– Hogyan sikerül ilyen könnyen szót érteni az emberekkel?
– Mindenkivel megtalálom a közös hangot. Hogy ez hogyan sikerül, nem tudom, de pár szó után kiismerem, kihez hogyan kell viszonyulni. Főleg most látszik meg, milyen fontos a türelem és a nyugodt hangnem, amikor a karitatív munka során hideget és meleget is kapunk. Az emberek feszültek, idegesek, aggódnak. Sokan mondják, hogy nem végeznék ezt a helyemben, mivel olykor negatív visszajelzéseket is kapunk. De ilyenkor belegondolok, hogy ha ők sem csinálnák, és én sem, akkor ki? Hiszem, egyedül odafentről bírálhatnak, csak Tőle kell tartanom, emberek ítélkezésétől nem. Mindenben igyekszem megtalálni a jót, és kizárni a negatív gondolatokat. Az emberek számítanak rám, keresnek engem. Én csak egy-két embernek segítettem eleinte, aztán egyre többen jöttek hozzám. Hogy fordíthatnék hátat?
– Mi ad erőt a mindennapokhoz?
– A háború kezdete óta minden délután imádkozunk a békéért, ott picit feltöltődöm, elcsendesedem. Isten után a csapatom, a kis közösségem a másik, ami lendületet ad. Jó érzés, hogy mindenben segítenek, és azonnal reagálnak, maximálisan odateszik magukat, ha valamit el kell végezni. Ez engem is bátorít.
– Mi hozza ki a sodrából?
– Az igazságtalanság. Főleg az utóbbi időben viselem nehezen. A sok hozzászólás, komment, gyűlölködés, irigység, viszály nagyon elszomorít. Nem szólok semmit ilyenkor, de dühít. Ezt a hozzáállást látva néha belémhasít, hogy mi értelme jót tenni, ha az emberek úgyis csak marják egymást, aztán eszembe jutnak Teréz anya gondolatai: Amit évek alatt felépítesz, egy nap alatt lerombolják, mégis építs! Az embereknek szükségük van a segítségedre, és ha segítesz támadás érhet, mégis segíts!
– Mi az, amit kevesen tudnak önről?
– Szeretek csocsózni. A könyvtár előtt van egy saját készítésű csocsóasztalunk. Aktív vagyok, imádok mozogni.
– Laza?
– Kívülre próbálom azt mutatni, de belül sok feszültség gyülemlik fel. Nem szoktam kiadni magamból, elfolytom az érzéseimet. De igyekszem változni. Tény, hogy sokkal felszabadultabb vagyok, mint korábban. A kapcsolatépítés, az új emberek megismerése segített ebben.
– Érzékeny?
– Igen. Ha bemegyek egy beteghez, sokszor kicsordul a könnyem. A segítségnyújtásokról szóló híreket is könnyes szemmel olvasom. Túlságosan is átérzem az emberek helyzetét.
– Milyen tanulságot vont le az életből?
– Képviselőjelölt voltam. Vezető típus vagyok, de nem a politikában. Visszaléptem. Arra a következtetésre jutottam, hogy a közösség szolgálata számomra mást jelent. Szerintem többet tudok tenni így a faluban, könyvtárosként, mintha valamilyen vezetői pozíciót töltenék be. Be kell látnunk, hiába próbálnak mások rábeszélni valamire, ha mi nem találunk benne békességet, nem lesz haszna, és nem lesz rajta áldás. Megfontolt vagyok. Megértettem, nem a rang vagy a poszt adja az illető értékét, kis emberként is lehet nagy dolgokat véghezvinni.
– Cél?
– Ebben a helyzetben az embernek szinte céljai sincsenek, annyira bizonytalan az élet… El sem tudjuk képzelni, hogyan tovább. Sokan elmentek, nem tudjuk, visszajönnek-e… Úgy érzem, célkitűzés számomra, hogy visszahozzuk azt az állapotot, ami volt. Legalábbis megpróbáljuk. Nem könnyű, és nem is biztos, hogy lehetséges. Már a Covid is megváltoztatta az életünket, a háború után pedig teljesen felborította. De hiszem azt, hogy a Jóisten elénk tárja majd, milyen lehetőségeink vannak itt és mit tudunk belőle megvalósítani a közösségeinkben. Egymásba kapaszkodva sok mindenre képesek vagyunk!
