A közelmúltban a nagydobronyi Szanyi-Kállai Ferencné Bátyi Máriával folytattam hosszabb beszélgetést, aki idén töltötte be kilencvenedik életévét. Az idős hölgy szívesen osztotta meg velünk tapasztalatait, életének eseményeit.
Homoki Tünde
Marika néni 1932-ben született. Nehéz idők voltak azok. Gyermekként tapasztalta meg a háború nehézségeit, az apa nélkül töltött éveket. Milyen örömmel és reménnyel telve figyelték, mikor jön haza a szeretett apa a harcokból. Ez idő alatt azonban nem lehetett tétlenkedni, a férfifeladatokat is el kellett végezni a ház körül, a földeken. Ebben az időszakban is, mint számos más alkalommal, az Istenbe vetett hit és az ima adott neki erőt a mindennapok terheinek elviseléséhez.
– Milyenek voltak a gyermekévek?
– Egy idősebb és két fiatalabb testvérrel áldott meg az Úr. A kisebbekre sokszor kellett vigyáznom. Édesanyám a mezőre járt dolgozni. Édesapám katonaként harcolt a háborúban. Az iskolás éveket ennek ellenére szerencsésnek tartom. A háborús évek alatt, 1940-ben Ajakról érkezett hozzánk egy vendégtanár. A tanárnő minden napját énekkel kezdte. Reggelente felcsendült a „Terólad zeng dícséretünk…”. Amíg hozzákészült a tanórákhoz, vele együtt közösen énekeltük fennálva a dícséretet. Úgy érzem, ez nagy útmutató volt. Mivel jó tanulók voltunk, engem és még egy osztálytársamat beíratott Kisvárdára a polgári iskolába is, de a világháború miatt nem volt módunk elutazni.
– Hogyan érintette a családot, hogy az édesapját elvitték a háborúba?
– Rokonaink sokat segítettek a mezei munkában, a betakarításban. A családunknak a falu mindkét végében volt földje. Férfimunkát a rokonság tagjai végezték, de igyekeztünk mindig meghálálni a segítséget. Amíg az idősebbek dolgoztak a földeken, addig én a fiatalabb tesvéreimre vigyáztam. Ahogy nőttem, úgy vontak be egyre inkább egyéb munkákba is. Nagyon vártuk, hogy édesapánk hazatérjen. Emlékszem, két társa hamarabb jött meg és mi úgy gondoltuk, hogy ez csak rosszat jelenthet. Az Úr azonban hazavezette hozzánk. Édesanyánk nagy örömmel számolt be neki arról, hogy miben segítettünk a távolléte alatt.
– Mikor ment férjhez?
– Húszéves koromban, 1952-ben. A férjem, Ferenc, szintén dolgos ember volt. Pár év múlva, 1955-ben világra jött a lányunk, akinek nagyon örültünk. Általa két unokával és három dédunokával áldott meg az Isten. Nagyon szeretem őket és büszke vagyok rájuk. Arra, hogy megtalálták helyüket a világban. Külön örömmel tölt el, hogy egyikőjük sem szeretne külföldre költözni. Mindegyik azon van, hogy itthon boldoguljon.
– Mivel tölti nyugdíjas éveit?
– Sajnos idén már nem sok mindenben tudok segíteni a fiataloknak, de tavaly még krumplit is válogattam. A látásom már nem a régi. Ennek ellenére nagyon boldog vagyok a szeretteim körében. Egyébként soha nem szerettem munka nélkül ücsörögni. Mindig csináltam valamit. Fiatal korom óta hímeztem, makraméztam, pokrócot vagy kendőket szőttem, igés szőtteseket és hímzéseket is csináltam. Ezek közül megőriztem olyat is, ami közel hetvenéves. Erika unokámnak is ajándékoztam belőlük, ő pedig a líceum tájházában helyezte el azokat. Egy-két kedves darabot még mindig őrizgetek, a legkisebb dédunokámnak is tartogatok belőlük.
A beszélgetés alatt előkerültek Marika néni kedves munkái, a régi bizonyítványok, családi imakönyvek. Szívesen mesélte el az azokhoz kapcsolódó kedves emlékeket is. Többször elérzékenyült és kihangsúlyozta, hogy nem tud elég hálát adni az Úrnak, amiért ennyi éven át megtartotta és idős korára sincs egyedül.
