Nincs jobb mód és lehetőség a tapasztalat- és élményszerzésre, mint az utazás. Teljesen mindegy, hogy milyen okkal, céllal indulunk el – már csak azért is, hogy el ne tévedjünk – jobban odafigyelünk környezetünkre, a körülöttünk történő apró eseményekre.
Az utóbbi hetekben két alkalommal is Beregszászban akadt dolgom. Joggal mondhatják, nem egy világkörüli kalandozás, de higgyék el, néha nem a távolság és a hely a meghatározó. Az ilyen békaugrásnyi út is szolgálhat tanulságokkal.
Már maga az indulás is meghatározó. Mivel autóm nincs két lehetőség közül választhattam. Vonat, vagy autóbusz?
Az utóbbi mellett döntöttem.
Mint később kiderült, jól tettem, mert így nem csupán térben, hanem időben is utaztam.
Az állomás, az ott sorakozó autóbuszok a múlt század 70-es éveit idézték. Még sofőrünk kockás inge, olajos keze, mely arról tanúskodott, hogy indulás előtt a járművet bütykölte, s a módszer, ahogy az aszfaltcsík mellett integető utazni akarókat szedte fel (ez a hetven-egynehány kilométer megtétele alatt legalább kéttucatszor történt meg) is egy letűnt kor velünk (bennünk) élő valóságára figyelmeztetett.
Persze akadtak a jelenbe visszarántó makacs tények, mint például a Beregszászi és a Munkácsi járás határában felállított ellenőrző poszt, melynél legfeljebb a néhány kilométerre lévő dínópark volt szürreálisabb.
Az is az itt és most jellemzője, hogy az utasok jelentős része feltűnően gyakran érdeklődött olyasmiről, ami az itt élők számára köztudott.
Egyébként ebből fakadt kirándulásom legkellemesebb, legkedvesebb élménye is.
Beregszászban egy anyuka, aki három gyermekével várt a buszra, megkérdezte, helybeli vagyok-e. Igenlő válaszom után pedig afelől érdeklődött, hogy a munkácsi és az ungvári vár közül melyik felkeresését javaslom.
Az alkalmi idegenvezetők lelkesedésével kezdtem bele a két építmény történetének ecsetelésébe, amit az utazás alatt is folytattam, kitérve a vidék egyéb nevezetességeire, érdekességeire. Munkácsra érkezve titkon reméltem, hogy a kis csapat Bercsényi erőssége mellett dönt, mert így folytathattam volna Kárpátalja dicséretét, de a gyerekek a munkácsi várat választották. Szeretném hinni, hogy azért, mert elvarázsolta őket Zrínyi Ilona hőstettéről szóló előadásom. Persze az is lehet, hogy a gyors fagylaltozás lehetősége csábította őket.
Ezt már soha nem tudom meg. Mint ahogy azt sem, honnan kellett menekülniük. Abban reménykedem, amikor hazatérnek, nemcsak a fagylaltozás élményét viszik magukkal…
