Korábban már olvashattak lapunkban Orbán Lászlóról, a Nagyberegi Református Líceum pedagógusáról. A feketepataki születésű férfi jelenleg az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának hallgatója. Disszertációjában Ugocsa történelmével foglalkozik, amiből most egy kis ízelítőt kaphatnak a Kárpáti Igaz Szó tudománynépszerűsítő rovatában. Legutóbb a kutató átfogó írásban taglalta Ugocsa történelmét a „boldog békeidőkben” (1890–1914), illetve az oktatás és az iskolahálózat modernizációját ebben az időszakban, most pedig a nemzetiségi kérdést vizsgálja meg.
Aki ma Ugocsában jár, annak azonnal feltűnik a vidék nehezen megfogható, de kíváncsiságra okot adó hangulata. Talán multikulturalizmusnak lehetne nevezni, de nem a szó mai elcsépelt és felfújt értelmében, hiszen egymás nyelvét legalább a hétköznapi kommunikáció szintjén ismerni, a különböző keresztény felekezetek részben eltérő ünnepeit tiszteletben tartani, vagy akár egymás nemzeti ünnepeit elfogadni, az emberek nagy többsége számára alapvető dolog. Ma még ez megvan, de már érezhetően vannak abban érdekeltek, hogy ez ne működjön ilyen szépen s jól.
Ugyanilyen típusú multikulturális világ jellemezte az Osztrák–Magyar Monarchia Ugocsáját, talán még hatványozottabban. A cikkünk ezt igyekszik bemutatni.
Nemzetiségek
A XIX. és a XX. század fordulóján három nagy nemzetiségi vidéket tudunk elkülöníteni, így a megye nyugati részén magyar többségű területek helyezkedtek el (1910-ben az összlakosság 47%-a), az északkeleti és keleti részeket a ruszin falvak alkották (37%), míg a románság a megye délkeleti részén volt többségben (az összlakosság 11%-a). Az izraelitáknak (5%) nem volt külön tömbjük, elszórtan éltek a vármegye szinte minden településén.
Az ugocsai nemzetiségek együttélésére nagy hatással voltak az országos politika és a fővárosban meghozott törvények. Így az 1868-as liberálisnak tekintett – a nemzetiségek számára széles oktatási, anyanyelvhasználati, egyházi és egyesületi jogokat biztosító – törvény, majd ennek kiegészítései is, melyek általában már inkább korlátozásokat hoztak, mint engedményeket (pl. a magyar nyelv mint kötelező tantárgy, vagy a néptanítók kötelező államnyelv ismerete). A lokális együttélés szabályai ezeknél mégis sokkal fontosabbak voltak egy olyan periférikus elhelyezkedésű és falusias jellegű térségben, mint Ugocsa.
Az ugocsai magyarság
A mai Kárpátalját alkotó egykori vármegyék között csak Ugocsában találkozunk a magyar lakosság relatív többségével, ott is csak az 1900-as évektől. A kialakuló magyar többség főleg annak volt köszönhető, hogy a megyeszékhely és a nagyobb települések zsidóságának anyanyelvévé a magyar vált, ill. a vármegye teljes népességét tekintve sokan voltak, akik kettős identitással rendelkeztek, melyből az általunk megvizsgált időszakban a magyar erősödött meg. Mindezek mellet az önmagára találó Nagyszőlős és a nagyobb, főleg gazdasági fejlődésen áteső községek (Tiszaújlak, Királyháza, Halmi) sok betelepülőt vonzottak az ország színmagyar területeiről. Ugyan arányaiban nem jelentős tétel, de a vármegye teljes felső vezetése is magyar volt, kezdve a főispántól a főszolgabírókon át egészen a parlamenti képviselőkig.
Teljesen más volt a helyzet a szórványban. Az ugocsai szórványmagyarság lassú beolvadása a ruszin lakosságba meglepőnek tűnik akkor, amikor magyar államhatalom van jelen, viszont ez a folyamat már sokkal korábban elindult, hiszen a 17. században több olyan református magyar gyülekezetet feljegyeztek, melyek a 19-20. század fordulójára teljesen eltűntek. Ilyenek voltak a tiszaszirmai, a sásvári, a hetényi, az andrásfalvai, a csatóházai, az öszödfalvai (az utóbbi három településként is megszűnt), a szőlősvégardói (megszűnése a 19. század elejére tehető) és a kökényesdi gyülekezetek.
Az ugocsai szórványban a református egyház olyan iskolákat tartott fenn, melyek kis létszámúak voltak, s rendkívüli anyagi nehézségekkel küzdöttek, ami az iskolák rossz színvonalát eredményezte, amiben pedig a megyei tanügy a helyi magyarság státuszának gyengülését látta. Ennek fényében a szórványban az állam igyekszik ezeket az iskolákat átvenni, s a jobb finanszírozással megakadályozni az említett községek magyarságának fogyását. A Máramaros-ugocsai Református Egyházmegye vezetősége azonban nem, vagy csak nagyon kis részben támogatta ezeket a törekvéseket, mert egyfelől alkalmasnak találta magát az említett szórványok magyarságának megtartására, másfelől jogosan félt a hitoktatás esetleges meggyengülésétől.
Ugyanilyen gondokkal küzdöttek a szórvány területeken a magyar misézési nyelvű görögkatolikusok s a kevés római katolikus iskola is. Ennek ismeretében elmondható, hogy az ugocsai magyarság egyfelől mind számában, mind pozícióiban erősödött a dualizmus második felében, másfelől viszont fokozatosan szorult vissza a szórványban, ahol a ruszin térnyerés volt a jellemző.
A megerősödő ruszinok szerepe
A ruszinok döntő többsége a görögkatolikus egyházhoz tartozott, amely a dualizmus második felében megerősödik, különösen annak ruszin nyelvű része. Több leányegyház vagy filia anyagyülekezetté növi ki magát, úgy mint Sósújfalu, Felsősárad, Ilonakújfalu, Ölyvös vagy Veréce. Mindezek mellett teljesen új ruszin községek is alakulnak a 19. század elejétől kezdve, úgy mint Fakóbükk, Hömlőc vagy Rákospatak, melyek korábban valamely szomszédos településhez tartoztak, népességnövekedésük viszont függetlenítette őket.
A nyelvhatáron lévő vegyes, ruszinok és magyarok által lakott községek többségében – Aczél László, megyei tanfelügyelő korabeli leírásai szerint – az elruszinosodás sokkal jellemzőbb volt, mint az elmagyarosodás. Mindezeken túl a ruszinok a megye területén elszórtan, kis számban számos helyen megjelentek, ami jól mutatja a ruszinság mobilitását, szemben pl. az ugocsai románokkal.
A ruszin népesedési mutatók összességében pozitívak voltak, viszont őket érintette leginkább a 19-20. század folyamán megélénkülő kivándorlási hullám, ami az amerikai kontinenst vette célba. A ruszin falvak éves vesztesége emiatt elérte a 250-300 főt, ami ha szét is oszlott Ugocsa egész területén, akkor is komoly népességfogyási tényezőt jelentett. A kivándorlások fő okai gazdasági nehézségek voltak, amin a magyar kormány az Egán Ede vezette ún. Hegyvidéki akcióval próbált segíteni Ugocsa ruszin falvaiban is.
Mint említettük, a vármegye felső vezetésében csak nagyon ritkán találkozunk ruszinokkal vagy más nemzetiség képviselőivel, nem úgy, mint a vármegyei középvezetésben, ahol a görögkatolikus ruszin papi értelmiség komoly befolyással és pozíciókkal bírt. Olyan neveket találunk itt, mint Szabó Eumén, nagyszőlősi pap, aki a Nauka c. lap szellemi irányítója, majd később tényleges vezetője is lett. Szabó nem állt távol az ugocsai politikai és gazdasági elittől sem, hiszen a megyei törvényhatósági bizottság tagja, nyelvészeti munkájáért a Magyar Tudományos Akadémia díjazottja is volt, ezenkívül pedig az Ugocsai Takarékpénztár Egyesület vezetéséhez tartozott.
A növekvő népességű ruszin falvak, az erős görögkatolikus egyház és a századelő gazdasági fellendülése komoly alapot adott a ruszinok biztos – de még így is alulreprezentált – vármegyei pozícióihoz.
Az Avas-vidék és az ugocsai románok
Az ugocsai Avas-vidék többségében románok lakta falvai Batarcs, Bocskó, Ugocsakomlós, Nagygérce, Kisgérce, Turc és Szárazpatak nem csak földrajzilag voltak meglehetősen elkülönültek, de egy sajátságos román társadalmat is létrehoztak a vármegyén belül.
Ezekben a falvakban a 20. század elején a románságnak komoly beolvasztó hatása volt a köztük élő magyar és ruszin elemekre. A saját falvaikon kívül viszont csak nagyon apró szórványokat alkottak, s ezekben is a fogyás jellemezte a közösségeiket, ugyanúgy, ahogyan az egész vármegyén belül. Az enyhe fogyásnak nem az asszimilálódás volt az oka, különösen nem volt jellemző a magyarságba olvadás, míg egyes ruszin többségű falvakban (Csarnatő, Kistarna) a románság megfigyelhetően beolvadt a ruszinok közé.
Az ugocsai románság népi kapcsolatai a dél felől szomszédos Szatmár megyébe vezetnek leginkább, így nyelvük, népviseletük, szokásaik közel azonosak a szatmári románokéval, viszont a műveltségi mutatókban némileg megelőzik őket. A máramarosi románsággal gyengébb a kapcsolatuk, ahogyan a köztük lévő néprajzi hasonlóság is.
Az ugocsai románokra nagy hatással volt az alföldön élő magyar és ruszin lakosság a nyelvhasználatot és társadalmi-gazdasági vonásokat tekintve, hiszen Ugocsa több településén is jellemző volt a háromnyelvűség. Egyes kutatók szerint pedig a szoros magyar kötődés az egyik oka annak, hogy a hagyományos román pásztorkodás már nem élt az Avas-hegység ezen részén, míg ez Szatmárban és Máramarosban még jellemző volt.
A pozitív magyar–román együttélés bizonyítéka, hogy az ugocsai románság körében még a 20. század elején is élt II. Rákóczi Ferenc oláh kapitányának, Pinteának (Pintye) az emléke, aki haláláig hűséges volt a fejedelemhez. Ehhez hasonlóan komoly tisztelete volt Kossuth Lajos emlékének is. Mindezek ellenére már ekkor is vannak kisebb-nagyobb problémák, ami főleg a magyarországi és erdélyi románok aktív politizálásának kivetülése volt, akik országos szinten is jogokat követeltek maguknak, amelybe az ugocsai román vezető réteg is belesodródott.
Az elszórtan élő izraeliták
Az Északkeleti-Felvidéken, így Ugocsában is a zsidók nagyobb arányú megjelenése a 18. században kezdődik meg, számuk pedig egyre inkább növekszik a korszakban, főként a Galíciából történő bevándorlás révén. Mivel a magyar népszámlálások anyanyelvi és nem nemzetiségi alapúak, így nehéz pontosan megbecsülni a számukat. Anyanyelvük a jiddis volt (sajátos német nyelvjárás, melyet a középkor folyamán az ott élő zsidók alakítottak ki), de a Monarchiában ez nem számított önálló nyelvnek, így az ugocsai zsidókat német anyanyelvűnek tartották.
Arányuk az értelmiségi szakmákban kiemelkedően magas volt a többi nemzetiséghez képest, így az ügyvédek és ügyvédsegédek 53%-a, az orvosok 54%-a, az ipari és kereskedelmi tisztviselők 61%-a volt zsidó vallású.
Az izraelitáknál az iskolába járó iskolakötelesek aránya a többi nemzetiséghez képest viszonylag alacsony volt, mindössze 51%, ami leginkább azzal magyarázható, hogy a gyerekek felét jellemzően otthon oktatták, míg az e típusú oktatási módszer sem a magyaroknál, sem a ruszinoknál vagy a románoknál nem volt jellemző.
Ugocsában hat önálló hitközség létezett, melyek a megye egész területén megtelepedő zsidók szakrális igényeit igyekeztek biztosítani.
Az izraeliták főként a magyar lakosságba asszimilálódtak, igaz leginkább csak az anyanyelvet és a használt nyelvet tekintve. Emellett a ruszin többségű falvakban nem volt ritka, hogy a zsidó vallásúak egy része is ruszin anyanyelvűnek vallotta magát. Talán a magas fokú beilleszkedés volt az oka annak, hogy Ugocsában nem voltak zsidóellenes tüntetések, miközben más vármegyékben ez már általánossá vált ekkorra.
Orbán László, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem
Történelemtudományi Doktori Iskolájának hallgatója