Menni vagy maradni? Visszajönni vagy végleg kiköltözni? Te melyik mellett tetted le a voksod és miért? Még mielőtt magyarázkodásba fognál – nem kell. Megértelek, bárhogy is döntöttél. Most nem a széthúzás, hanem az összetartás ideje van, éljünk bárhol. Mindenkinek megvannak a saját indítékai, senkit sem lehet bírálni azért, mert így vagy úgy döntött. Eltérő élethelyzetek, különböző jövőkép. Ami közös – a kárpátaljai gyökér. És ez egy életre meghatároz minden mást.
Az alábbiakban három olyan fiatalt kérdeztünk, akik többek között a háború hatására döntöttek amellett, hogy kiköltöznek külföldre, visszajönnek Kárpátaljára vagy el sem mennek innen.
Simon Rita
Előbb a koronavírus-járvány, majd a háború kényszerített sokakat olyan választások elé, amire még nem lettek volna hajlandók, de a helyzet mégis megkövetelte azt. A fiataloknak megkülönböztetett szerepük van a kárpátaljai magyarságon belül is. Nemhiába mondják gyakran, a fiatalság a jövő. Bár sokszor ők még nem érzik, a tetteiknek, elhatározásaiknak hatalmas társadalmi súlya van. Ahhoz viszont, hogy jó döntéseket hozzanak, az idősebb generációnak kell példát mutatni, ellátni őket tanácsokkal.
Hiszen Jókai Mór is megmondta, a világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik.
Libák Beáta tavaly júliusban ment ki Németországba dolgozni, aztán Budapestre költözött a testvérével. A szüleik Nagybaktán laknak, nem tervezik elhagyni az otthonukat, illetve az idősebbeket, így ő magát a „kiköltöztek, de vissza akarnak térni” kategóriába sorolja.
– A visszatérés akkor valósulhatna meg, ha otthon a gazdaság végre magas szinten lenne – magyarázza a 22 éves lány. – Jelenleg ugyanis nem érzem azt, hogy olyan nagyon sok lehetőségem lenne elhelyezkedni egy vegyészmérnöki diplomával Kárpátalján. Szerintem nagyon sok fejlesztés, befektetés, illetve megfelelő szaktudással rendelkező kutató, mérnök „becsábítása”, valamint számos körülmény kedvező alakulása után lenne ez lehetséges. Viszont erre egyhamar nem kerül sor, így ha ez alapján szeretnék dönteni, akkor a „végleg kiköltöztek” kategóriába esnék bele.
Arra a kérdésre, hogy mi hiányzik neki a legjobban, a család után a kutyusát, az itthoni tájat és a friss levegőt említette, illetve azt, hogy „egy mondatban legyen egyszerre magyar, ukrán és orosz szó”.
– Igazából már beletörődtem abba, hogy Pesten maradok, viszont itt sem valami fényes a helyzet – folytatja. – Szóval rövid távon még itt szeretnék maradni, gyűjteni egy kis tapasztalatot, és utána talán nyugatabbra mennék… Majd meglátjuk, mit hozz a jövő.
A salánki Huszti Alexandra a beregszászi főiskola magyar nyelv és irodalom szakán tanult. A mesterképzés elvégzését követően munkát is talált, bár nem a szakmájában. Addig nem akart tanár lenni, amíg be nem fejezi teljesen a képzést, viszont erre már sajnos a diplomaszerzés után nem került sor, mert kiköltözött Magyarországra.
– Gyermekkorom óta szerettem volna otthon leélni az életemet. Ennek megfelelően választottam iskolát és hivatást – meséli a 24 éves lány. – Imádom Magyarországot és hálás vagyok, hogy itt mindenki befogadott, de az igazi otthonom mindig Kárpátalja marad. Az életem minden fontos emléke és jelentős momentuma oda köt. Ott a családi házunk, amiben felnőttem. S habár az most üresen áll, de mindig biztos pont marad nekem és a testvéreimnek, ahová hazamehetünk.
Az az elképzelésem, hogy egyszer a testvéreim és én is a családjainkkal haza tudunk menni és egy nyugodt, háborúmentes, gazdaságilag rendezett országban éljük az életünket. Ott, ahol megszülettünk és ahol „pontosan beleillenénk” a képbe.
A jelenlegi helyzet viszont ennek a harmonikus jövőképnek nem igazán kedvez. A háború miatt a családom nagy része már külföldön él, és bár nagyon reménykedik mindenki, azt látjuk a legjobbnak, ha itt próbálunk érvényesülni. Nemrég kaptam új állást Budapesten, ami nagyon közel áll a szívemhez. A terveim közt szerepel, hogy képzéseken veszek részt és ha már teljesen stabilnak érzem magam, akkor talán egy újabb egyetemi diploma megszerzését is megpróbálnám. Úgy gondolom, a tudást majd kamatoztatni fogom, akár Budapesten maradok, akár otthon, Kárpátalján.
Szandi elmondta, Budapesten, illetve Magyarország más településein élnek a barátai is. Miután ők is oda költöztek, csökkent benne a nagyvárossal kapcsolatos „idegenérzés”. Sajnos kevés esélyt lát arra, hogy a közeljövőben Kárpátalján fog élni, de bízik abban, hogy minden jobbra fordul és ha évtizedek is kellenek hozzá, de egyszer megvalósul az álma.
– Mi volt az elsődleges indíték, ami miatt kiköltöztél?
– A családom áttelepült, és én közel akartam lenni hozzájuk. A nagyszüleim maradtak otthon, akik súlyos betegek, illetve azóta nagypapám sajnos meg is halt. Anyagilag csak úgy tudtuk támogatni őket, ha én is olyan munkát vállalok, amivel fenntartom magamat és őket is tudom támogatni. A család minden tagja így tett. Csak az egyik húgom maradt otthon a kislányával (persze a sógorom nélkül, ő a háború miatt nem mehet haza), hogy gondozza az időseket.
– Mi hiányzik az itteni életből a legjobban?
– Nagyon hiányoznak a családdal közösen, otthon eltöltött ünnepek. Az már sosem lesz a régi. A főiskola, Beregszász, a baráti társaság, ami a szívem közepe volt. A szülőfalum, a „romaska” csoki, a kutyusom Lilithke, nagymamám főztje és leginkább nagypapám hangja.
– Van lehetőség arra, hogy karácsonykor együtt legyen a család?
– Amikor elindultam, azt hittem, könnyű lesz, de egyre inkább előjönnek a nehézségek. Karácsonyra azt tervezzük, hogy elhozzuk nagymamámat Budapestre a másik húgomhoz. Anyukám is eljön Franciaországból és az otthon maradt húgom is ide utazik a kis keresztlányommal. Családi vacsorát szervezünk és angyalkázni fogunk. Persze ehhez minden függőben lévő dolognak sikerülnie kell.
Nagymamám útlevele már jó ideje készül, ezen múlik minden, de az ügyintézés otthon most nem igazán gyors.
Heé Csaba a háború elején 3-4 hónapra elhagyta az országot, mivel nem tudta, hogyan eszkalálódik a háború, de később visszajött. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán dolgozik, emellett még jelentkezett az intézmény egyik képzésére is, így elviekben nem vihetik el katonának.
– Ha valaki itthon van, de nem tanul, akkor mihez tud kezdeni? Szerinted egy fiatal képes-e egyről a kettőre lépni most itthon?
– Jelenleg a tanuláson kívül nem nagyon látok más lehetőséget azoknak, akik itt szeretnének maradni – mondta a 24 éves gáti fiatal. – Egyedül szerintem nehéz bármibe is belekezdeni. Az első lépés a legnehezebb. Én szeretnék itthon lenni, tanulni és dolgozni. Nekem ez teljesen megfelel.
– Téged mi tart Kárpátalján?
– Elsősorban a családom köt ide, bár ők most külföldön dolgoznak. Hozzájuk mentem én is a háború elején. Aztán visszajöttem. Mert amikor itt vagyok, nem tűnik fel, hogy mennyire szeretem e környéket, de amikor nem voltam Kárpátalján, akkor minden is hiányzott. Szerintem a gazdasági helyzet most mindenhol siralmas, és az is marad egy ideig. Máshol sem fenékig tejfel az élet, a pénz nem minden. Egyszerűen csak nem akartam itthagyni a régi életemet, amit elértem, amiért eddig dolgoztam.
Elmenni egy teljesen új helyre, ahol azt sem tudom, mi a szitu, hol is lenne jó, mit is kellene csinálnom, hogyan legyen tovább.
Nem igazán szeretem a változásokat, inkább a megszokott dolgokat preferálom. Hiába rossz vagy reménytelen a világ, el kell fogadni, és ezzel kell élni. Legalábbis én ezt mondom, mondtam magamnak.
Mint Csaba mondja, a bulizás már nem annyira foglalkoztatja, így most nem bánja, hogy be vannak zárva a szórakozóhelyek. „Ott az internet, azon mindent megtalál az ember, virtuálisan együtt lehet a barátaival”. Igaz, az utóbbi időben a gyakori áramkimaradások már ezt a szórakozást is elveszik a fiataloktól. Gáton közel két hétig gázszolgáltatás sem volt novemberben.
Arra a kérdésre, hogy minek kellene ahhoz történnie, hogy meggondolja magát és kiköltözzön, azt válaszolta, egyelőre nem tudja.
