KISZó-kérdés: Optimistán vagy pesszimistán tekint a jövőre?

Legutóbbi KISZó-kérdésünkben arra voltunk kíváncsiak, olvasóink milyen hangulatban várják a 2023-as esztendőt. A nem reprezentatív felmérésben a válaszok majdnem fele-fele arányban oszlottak meg az optimista és a pesszimista között, mégis picivel azok voltak többen, akik borúsan tekintenek a jövőre. Egyik olvasónk a hozzászólásában úgy fogalmazott, „hogyan is lehet várni, amikor az embereknek már minden kedve elment az egyész napos áramkimaradástól”.

KISZó-feldolgozás

A pesszimisták táborát erősíti a gálocsi Szanyi P Vanda is. Mint mondja, „nem számítok semmi jóra, de remélem, hogy minél hamarabb véget ér a háború, és béke lesz az országunkban”.

A beregszászi Pufler Rebeka viszont mindig is optimistán tekintett az életre, most is bizakodik abban, hogy minden jó lesz az idén. A 23 éves lány Magyarországon tanul, de most a szünidő miatt itthon tartózkodik. Azt nem tudja megfogalmazni, konkrétan milyen jót vár az idei esztendőtől, de legbelül hiszi, hogy sok pozitív meglepetésben lesz része. Reméli, hogy a háború mielőbb véget ér, mert már így is túl sok áldozatot követelt. Szeretné, ha azok a férfiak, akik a jelenlegi helyzet miatt külföldre mentek, mihamarabb visszatérhetnének a családjukhoz.

A mezővári születésű Sütő Krisztina igyekszik optimistán, reményekkel telve tekinteni az új esztendőre.

– Bízom benne, hogy ez a kilátástalan, emberpróbáló időszak mihamarabb rendeződik, és a szétszakított családok újra együtt tudnak lenni – fogalmazott. – Bár kétségtelen, hogy a háború már eddig is sok olyan változást eredményezett, ami meghatározza és meg is fogja határozni életünket. Hiszem, hogy Isten most is végtelen kegyelemmel van hozzánk és a nehézségeinket erősségekké tudja formálni.

A beregszászi Tóth Magdolna is úgy gondolja, hogy az előttünk álló 12 hónap jobb lesz, mint a mögöttünk lévő. A nyugdíjas azt kéri, imádkozzon mindenki az ártatlan, védtelen emberkért és a katonáinkért, akik most is Ukrajnát és Kárpátalját védik az orosz terrortól.

De mitől függ, hogy optimisták vagy pesszimisták vagyunk, kérdezhetnénk? Erre Szendi Gábor pszichológus és publicista ad választ az egyik írásában. Szerinte általános az a hiedelem, hogy milyen jó az optimistáknak, hiszen pozitívan állnak a dolgokhoz, nem félnek a kihívásoktól, nem tételezik fel előre a kudarcot, és ezért aztán sikerrel meg is oldják a nehézségeket. De ez valójában inkább hat reklámszövegnek, az optimizmus dicséretének, mint a valóság leírásának. Ha az agyműködés szempontjából vizsgáljuk az optimizmus-pesszimizmus dimenziót, azt látjuk, hogy valójában optimistának lenni annyit jelent, hogy a bal homloklebeny egy területe kritikus helyzetekben aktiválódik. Ha ezt a területet erős mágneses hatással átmenetileg blokkolják, az illető hirtelen pesszimista lesz. A pesszimistáknak meg a jobb homloklebenyében van az „optimizmus központtal” szimmetrikusan átellenes terület, amely fokozottan aktív. Valójában meg sem lepődhetünk ezen, hiszen a balfélte felel a jutalomvezérelt viselkedésért, és akinek ez uralja a viselkedését, az persze, hogy mindenben a siker és jutalom lehetőségét látja. Ezzel szemben a jobbfélteke a szorongó félteke, ő felelős a viselkedésgátlásért, azaz, akinek a jobbfélteke uralja a lelki életét, annak mindenről az jut eszébe, hogy „biztos, hogy jó ötlet?”, „és mi van, ha nem sikerül?”. Ha a „pesszimista központot” gátolják, akkor az illető átmenetileg optimistává válik.

Az optimizmus gyakran csak az aggodalmaskodástól véd meg.

A vizsgálatok szerint az optimizmus nem függ össze az intelligenciával, a tanulmányi teljesítménnyel, a sikerességgel, a vagyonnal. Az optimizmus tulajdonképpen nem motiváció, hanem magyarázó stílus. Az optimista nem feltétlen szorgalmas, ambiciózus, hiszen a „lehető világok legjobbikában él”.

A pesszimisták magyarázó elve szerint a dolgok általában rosszul sülnek el, jobb a szerencsét nem kísérteni, bölcs ember nem keresi magának a bajt, az életben a történések úgysem rajtunk múlnak, stb. A pesszimista tehát körkörös védelemre rendezkedik be és a túlélésre koncentrál. Sajnos, az agykutatási eredményekből az is következik, hogy az optimizmus-pesszimizmus dimenzión elfoglalt helyünket jórészt genetikai és nevelési hatások keveréke határozza meg, s mire felnövünk, már csak konstatálni tudjuk, hogy mik is vagyunk. Kérdés, egy pesszimistának bele kell-e törődnie ebbe? Martin Seligman szerint van ebből kiút. Seligman először a pesszimizmussal foglalkozott, megállapította, hogy ez a magyarázóelv nagymértékben hajlamosít a depresszióra. A depresszió állatkísérletes modellje pedig a tanult tehetetlenség. Amikor egy állat az elkerülhetetlen áramütés paradigmában megtanulja, hogy nincs menekvés, akkor sem próbálkozik már a fájdalom elkerülésére, amikor lehetősége nyílna rá. Ez egyben a pesszimista világlátás egy modellje is. Seligman később rájött, hogy a tanult tehetetlenséget meg lehet szüntetni, ha az állatot áttuszkolják a biztonságos térfélre, ahol megmenekül az áramütéstől. Pár ilyen manőver után az állat megértette, hogy van menekülési lehetőség, és tanult optimistává vált.

Ha egy pesszimistának született gyermeknél például a szülők nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy rávezessük csemetéjüket arra, hogy „mindig van megoldás”, egy idő után a gyermek képes lesz arra, hogy a rátörő aggodalmakat különféle gondolati trükkökkel visszaszorítsa.

Például arra gondol, hogy „eddig is sikerült, ha igyekeztem, miért ne sikerülne most is”, vagy azt mondja magának „egy próbát megér”. Nyilván, minél több olyan sikerélménye lesz, ami rácáfol pesszimista előfeltevéseire, annál jobban megszilárdul az a kép önmagáról, hogy az új dolgokkal találkozva először kicsit ösztönösen aggodalmaskodik, de aztán erőt vesz magán, és „egy életem, egy halálom” beleveti magát a megoldásba.
Akár született, akár tanult optimista valaki, azért érhetik letaglózó ütések. Ha még pesszimista is az illető, na akkor aztán csak beigazolódott, hogy a világ ellene esküdött össze. Ilyenkor hasznos dolog a reziliencia.

A rezilienciát talán lelki állóképességnek lehetne fordítani. Az emberek egy része a sorscsapások súlya alatt összeomlik, eltörik, mint egy pálca, és csak nagyon sokára épül fel.

A reziliens emberek viszont olyanok, mint egy acélrugó, összenyomják vagy elhajlítják őket, és ők gyorsan visszanyerik eredeti alakjukat.

Olyanok, mint a keljfeljancsik: az élet felborítja őket, de ők mindig talpra állnak. A reziliens emberek nem feltétlen optimisták, sokkal fontosabb jellemzőjük, hogy az élet negatív eseményeit nem tragédiának, hanem megoldandó helyzetnek tekintik.

Az 1980-as években mutatott rá Nancy Cantor és Julie Norem arra, hogy túl egyszerű optimistákra és pesszimistákra felosztani az embereket. Létezik egy sajátos pesszimizmus, ami szerintem jobb még az optimizmusnál is. A védekező pesszimista nagyon is el tudja képzelni, hogy legjobb igyekezete ellenére sem fog sikerülni, amit szeretne, ezért nevezzük ezt a típust pesszimistának. Viszont nem fatalista, azaz nem gondolja azt, hogy akármit is tesz, eleve kudarcra van ítélve.

A defenzív pesszimista felmerülő nehézség esetén azt mondja, „gondoltam én, hogy nem megy az olyan könnyen”. Az optimista viszont, mivel túlságosan hisz a sikerben, könnyebben összeomlik, ha mégis falba ütközik. Mivel nem gondolkodott előre, milyen akadályok merülhetnek fel, hirtelen ott áll tanácstalanul. A defenzív pesszimistának pedig vészhelyzetre is van forgatókönyve.
Szóval, ha újra születnék, lehet, hogy nem szeretnék optimista lenni, hanem inkább választanám megint a defenzív pesszimizmust. Egy jó adag rezilienciával – összegez Szendi Gábor pszichológus.