Aki nem élte át, elképzelni se tudja. Aki átélte, azért imádkozik, hogy soha többé ne kelljen megtapasztalnia. Tíz hónap után sem látni az orosz–ukrán háború végét. Bár Kárpátalja továbbra is a béke szigete, a háborútól való rettegés rányomja bélyegét az itt élők hétköznapjaira is. Vannak közöttünk olyanok, igaz, egyre kevesebben, akik már átéltek, megszenvedtek egy háborút. A 80 év feletti generáció megtapasztalta, mivel jár a menekülés, és milyen az, amikor lebombázzák a házukat, elhurcolják a családtagjukat, tudják, milyen a nélkülözés. Most nyernek értelmet azok a történetek, amelyeket a nagyszüleink meséltek a háborús viszonyokról, amelyeket borzongva hallgattuk, de nem tudtuk átérezni. Arra voltunk kíváncsiak, milyen elfeledettnek hitt emlékeket hozott elő, vagy épp borzasztóan fájdalmas sebeket tépett fel az ellenségeskedés azokban, akik testközelből megtapasztaltak egy háborút. A megrázó történeteken túl azt is megtudhatjuk, mi segített átvészelni azokat a nehéz időket.
Szabó Sándor
A nagydobronyi Badó Erzsébet 92. életévét tölti be áprilisban, 13 éves volt 1944 őszén, amikor a szovjet front elérte Kárpátalját. Mély nyomokat hagytak benne az akkori történések. Ennek tudatában másként éli meg az országban zajló háborút, nézi a televízióban a híradásokat, és sok minden eszébe jut a gyermekkori háborús időkből is.
Az ima megtartó ereje
– Mielőtt az oroszok 1944 végén bevonultak volna Kárpátaljára, esténként bombázók húztak el a település felett – emlékezett vissza Erzsi néni. – Ilyenkor rohantunk a bunkerbe, amely a falu elején lévő földünkön volt, ott, ahol most az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthon található. Többnyire éjfélkor jöttünk fel, amikor már nem lehetett hallani a bombázók rotorjainak morajlását. Mindig vittünk magunkkal kenyeret, és a Bibliát, imádkoztunk, hogy Isten megtartson, megőrizzen és megszabadítson minket minden félelmünktől. Egyik alkalommal, a házunk mögötti árokban bújtunk el, amikor kilométerekre tőlünk Csap felett kigyúlt egy sztálingyertya (a II. világháborúból ismert, az éjszakai bombatámadásokat segítő, ejtőernyőn ereszkedő világítóbomba – a szerző), olyan világosság lett, hogy a gombostűt is meglehetett volna találni a fűben.
A 4. Ukrán Front katonái 1944 októberében szállták meg a vidéket, a magyar honvédség alakulatai Csap városát tudták a legtovább, november végéig tartani. Az idős asszony felelevenítette azt is, hogy azokban az időkben keveset lehetett tudni arról, mi zajlik a fronton, nem volt tévé, a faluban csak egyetlen működő rádió volt. Ezzel szemben a mai világban szinte óránként friss hírek érkeznek a kelet-ukrajnai helyzetről, arról, épp melyik várost érte légicsapás. Meglátása szerint talán könnyebben átvészelték azokat az időket, hisz nem tudták pontosan, mi zajlik a harcmezőn, hogyan alakul a háború.
– Sóber néniéknél volt az egyetlen rádió, az emberek összegyűltek a házuk előtt, úgy hallgatták a friss híreket. Így értesültünk arról, amikor Budapestet bombázták, mindig bemondták, hogy mikor van légiveszély a magyar fővárosban – mesélte.
A férfiakat elvitték
Az idős asszony édesapját három másik falubelijével együtt, 44 őszén hívták be katonának, így került Budapestre. Kisvártatva jött tőle egy levél, amelyben azt írta a feleségének, hogy keresse fel a papot és írassa a nevére a náluk nevelkedő ikreket, mert a két saját és két örökbefogadott gyermekkel felmentették volna a katonai szolgálat alól.
– Anyám úgy tett, ahogy édesapám kérte, elment a tiszteleteshez, de az nem merte, vagy nem akarta megtenni ezt neki – emlékezett vissza Erzsi néni. –A három másik férfi hazajött, apám ott maradt.
De ő járt jobban, ugyanis jöttek az oroszok és a háromnapos robotnak nevezett hosszú kényszermunkára elvitték a fiatal fiúkat és férfiakat, azt a hármat is, akik visszatértek, mindannyian odahaltak a munkatáborokban. Az 1928-ban született bátyámat sem vitték el, ő úgy úszta meg, hogy a lovainkkal Sárospatakra kísérte a magyar honvédeket. Már bent voltak az oroszok, amikor apám hazatért. Édesanyám már nem is reménykedett abban, hogy valaha viszontlátja a férjét, ám egyik nap kopogtattak az ajtón, kinyitottam, és egy koldus kinézetű ember állt a küszöbünkön. Megszólalt: „nem ismertek meg, ugye”, „te vagy az?” kiáltott fel anyám. Én bizony, válaszolta apám, aki úgy lefogyott, hogy nem ismertük meg. Elmesélte, hogy gyalog jött haza Budapestről. Édesapám nem szívesen beszélt a háborúról, azokról a szörnyűségekről, amiket látott, átélt. Szűkös évek következtek. Mezőterebesre (Sztrabicso) hordtuk a terményt megőrölni, hogy legyen kenyerünk. Az oroszok elkoboztak disznót, terményt, mindent. A nagykannában lévő zsírt a földbe ásta le apám, hogy meg ne leljék.
Tudják, mi a nélkülözés
Nem igazán tudja elképzelni, milyen is volt akkoriban a helyzet, aki nem élte meg ezeket az időket – magyarázta a 92 éves asszony, akinek három lánya és egy fia, húsz unokája, nyolc dédunokája, három ükunokája született –, de a háború alatt is jártunk templomba, a hit tartotta bennünk a lelket.
Igaz, azt is megpróbálták elvenni tőlünk az oroszok, mutatott rá a falon lévő, 1945-ben készült leánykori képére, amely a konfirmálás után készült róla ünneplőben.
Ő még megkapta a konfirmációról szóló oklevelet, azok, akik utánuk következtek, már nem kaptak emléklapot, a szovjet érában tiltották az egyházat. Erzsi néni átélt már egy háborút és az azt követő nehéz éveket, így abban bízik, hogy Kárpátalját nem érik el a harci cselekmények, mert nem szeretné, ha gyermekei, unokái, déd- és ükunokái akárcsak kicsit is hasonlót megtapasztaljanak, mint ő annak idején.
Otthon nélkül maradni
A most 85 éves Béres Margit kisgyermekként élte meg a háborút, de néhány emlék ma is elevenen él benne. Margit néni, aki 87 éves férjével, Béla bácsival több mint hat évtizede él boldog házasságban Ráton, nemcsak arra emlékszik, hogy milyen érzés volt látni a bombatalálattól megrongálódott házukat, de arra is, hogy milyen volt fedél nélkül hányódni, míg végre helyre tudták hozni az otthonukat.
– Nagyon megrázó és fájdalmas emlékek ezek – kezdi a beszélgetést Margit néni, és nagyokat sóhajt. – Édesapám magyar katona volt, Nagybereznán állomásozott az egységével. Amikor elkezdődtek a bombázások, az Ungvárhoz közeli Kincseshomokon laktunk anyámmal és a kishúgommal. Eleinte a nagyapámékhoz jártunk a bunkerbe, de mivel messze laktak, nagyapám építtetett egy óvóhelyet a ház mögötti gyümölcsösben. 1944 őszén a mi házunk közelében is becsapódott egy bomba.
A robbanástól betörtek az ablakok és a tető is megrongálódott, lakhatatlanná vált az otthonunk, így a telet a nagyszülőknél töltöttük.
A karácsonyt is ott ünnepeltük. Tavasszal hozták rendbe a házunkat, de újra el kellett mennünk otthonról. Jött nagyapám, felraktak minket a szekérre, ránk pakolták a párnát, a dunnát és vittek minket. Egy hónapig éltünk rokonoknál Korláthelmecen. Ez alatt az idő alatt édesanyám járt haza a tehenet itatni, etetni, megfejni.
A kárpátaljai férfiak harapófogóba kerültek
A Ráton született Béla bácsi arra emlékezett vissza, hogy a faluban a bombázások miatt alig maradt ép háztető, az eternitet kilyuggatták a bombarepeszek, úgy néztek ki mint az ementáli sajt. Szalmával fedték be a háztetőket, hogy valahogyan át tudják vészelni a telet.
– Kilencéves voltam, amikor egyre közelebb került hozzánk a front. Jöttek a német katonák, mindenkit Nagyrátra küldtek, senki nem maradhatott. 2-3 héten át tartottak a harcok – mesélte az idős férfi. – Soha nem felejtem el, amikor édesapámat elvitték a németek, épp vasárnap volt. Mindenki az asztalnál ült, amikor berontott a házba egy német egyenruhás géppuskával a kezében. Felszólította apámat, hogy álljon fel és kövesse. Nem állt ellent. Engem és az öcsémét, valamint a nagyapámat nem bántották. Összegyűjtötték a fiatal férfiakat és elvitték őket, senki nem tudta, hogy hova. Akkor azt beszélték, azért vitték el őket, mert attól tartottak, hogy átállnak az oroszok oldalára. Édesapám egy hét után tért vissza.
Október tájékán jelentek meg az első szovjet repülők, amelyekről először nem bombákat, hanem röpcédulákat dobáltak.
A kortársaimmal összeszedtük ezeket, játszottunk velük. Két bunkerünk is volt, egyik a kert végén. Édesapám és nagyapám a ház mellett is épített egyet, ölfákkal, deszkákkal, majd földdel takarták le. Az orosz bombázók többnyire a vasútállomást célozták, de nem sikerült eltalálniuk.
Margit néni és Béla bácsi édesapját is elvitték az oroszok málenykij robotra. Az idős asszony apja több mint egy év múlva tért vissza, annyira lesoványodott, hogy amikor jött fel a kerten, kopottas, szakadt ruhái miatt azt hitték, hogy koldus. Bár a helyi orvos talpra állította, ezután már sokat betegeskedett.
– Az én édesapám soha nem tért vissza a munkatáborból, azt sem tudjuk, hol halt meg, hol van eltemetve, édesanyánk nevelt fel minket, apa nélkül – Béla bácsi ennyi év távlatában is elcsukló hangon beszélt édesapja elvesztéséről.
Mindenhol veszély leselkedett
Margit néni megjegyezte, megrázó élményekből jutott a háború utánra is, mert rengeteg fel nem robbant bombát, gránátot és lőszert hagytak hátra a harcoló felek, a gyerekek pedig nagyon sok ilyet találtak, ezekkel játszottak. Az egyik gyerek úgy halt meg, hogy felrobbant a kezében egy gránit. De a legfájdalmasabb emléke mégis az, amikor három magyar katonát az udvarukon végeztek ki az oroszok.
– Az udvarunkon bujkált három magyar honvéd. Egyik nap Kereknye felől jött egy orosz tank és a rajta lévő katonák észrevették őket. Megállt előttünk a harckocsi, leugráltak róla az egyenruhások. Már nem emlékszem, hányan voltak.
Felsorakoztatták és az udvarunkon lőtték agyon a magyar katonákat – mesélte a megrázó részleteket az idős asszony, és könny szökött a szemébe.
Tudják, mire készüljenek
Nézik a híreket a tévében, olvassák az újságot – már, amikor van áram. Az idős házaspár is felkészült a nehéz télre. A konyhában lévő cserépből rakott tűzhelyet is kitisztították, hátha szükség lesz rá. Ha kell, tudnak majd fűteni és főzni rajta. Soha nem gondolták volna, hogy bármikor is újra szükség lesz erre, de örülnek annak, hogy sokakhoz hasonlóan nem bontották le a cserépkályhát. Elő van készítve a fa és a szén, ha szükség lenne rá, hisz ők már egyszer átélték ezt.
Béla bácsi a mostani helyzettel összehasonlítva az akkor történteket, megjegyzi, szerencsére most nem érzékelhető az, amit majd 80 éve át kellett élniük.
– Itt, hála Istennek nincsenek harcok. A volóci esetről mi is hallottunk, szörnyű, ami az ország keleti és déli részén zajlik. Mi az infláció és az áramszünetek miatt aggódunk. De tegyük össze a két kezünket, hogy csak ennyi sújt minket – jegyezte meg, hozzátéve, annak idején évek teltek el, míg visszatért az életük a rendes kerékvágásba.
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
