Ha becsukom a szemem, még most is látom, ahogy fölém tornyosulsz. Elérhetetlennek tűntél. Mégis magadhoz öleltél, amikor közelebb kerültem, és leírhatatlan adrenalinnal jutalmaztál. Emléked jóleső, mint a tavaszi napsugár, amely melegít, de nem sietteti a hó olvadását. Eszembe jut, ahogy cirógattál. Minden alkalommal máshogy. Ha tudtam volna, hogy így magadba bolondítasz, hamarabb megteszem az első lépést. De ez így volt jó, ott és akkor. Mert már készen álltam rád, be tudtam fogadni azt, amit nyújtani akartál. Ízlelni tudtam és érlelni magamban, táplálkozni belőle. Végső soron remélem, én is adtam neked valamit, és nem csak úgy érzed, beléd tapostam, kiszívtam belőled azt, amit lehet, sütkéreztem a szépségedben és végül hátat fordítottam neked. Mert tudnod kell, hogy ez nem így van. Otthagytam neked egy falatot a szabadságvágyamból, verejtékkel égettem beléd. Azért, hogy mindazok, akik majd találkoznak veled, érezzék ezt az energiát és őket is gazdagítsd.
Simon Rita
Olyan magasságokat és mélységeket éltem meg a túrázások közben, ami semmihez sem hasonlítható. Pedig bizony mondom, még nagyon az elején vagyok.
Minden hegy más, mindegyikbe más miatt lehet beleszeretni. Talán úgy érezzük, csak egy „lélekrendítő” volt, talán az első maradt a legemlékezetesebb, de az biztos, hogy mindegyik megérintett valahogy. Ugyanúgy, mint az emberek. Minden találkozásban van valami izgalom, minden túra valami újjal vár. Még ha ugyanoda is megyünk már sokadszor, az út minden alkalommal kicsit más arcát mutatja.
Ha a csúcsra gondolok, olyan, mint amikor a szerelmemet látom: elönt a vágy, hogy a közelébe kerüljek.
Szépnek tűnik, minden körülmények között, amiért megéri a küzdelem. És nem tudok rá haragudni akkor sem, ha nagyon kifárasztott, mert szeretem, és örülök, hogy végre sikerült meghódítanom.
Az életünk során vajon hányszor lehetünk szerelmesek? Egyszer, megismételhetetlenül, vagy minden egyes találkozásnál egy kicsit, szívmelengetően? Csak a „nagy”, „gyötrelmes” szerelmek számítanak?
Az a pillanat, amikor egy idegennek tűnő valaki egy hullámhosszra kerül veled, amikor kezébe fogja a kezed, amikor évek múltán is szépnek látja a szemed, az nem egy villanásnyi szerelem?
Nem akarom a sokak által ismert „valódi” szerelemhez hasonlítani a természet, a hegyek szeretetét, mert ez az életérzés teljesen más. Mégis valahol ugyanaz. A Bibliában a szeretetnek 4 féle formáját különböztetik meg, amit a görög szavak fejeznek ki a leginkább: Eros, Storge, Philia és Agape (A romantikus szerelem, a családi szeretet, a testvéri szeretet és a feltétel nélküli, isteni szeretet). Ehhez hozzáadnék még egyet, a természet iránti szeretetet. De mindegy, milyen szeretettel szeretünk, a lényeg, hogy ilyenkor egy szinttel magasabbra emelkedünk lélekben, olyan dolgokra vagyunk képesek, amire nem is gondoltunk volna.
Miután belédszerettem, egyre többet akartam veled lenni. A körmömet beléd vájva, zihálva felkapaszkodni rád, majd hanyatt dőlni a csúcshódítás után és úgy érezni, kicsit közelebb vagyunk a Teremtőhöz. Te és én.
Mindig meghallgattál, nem szóltál vissza, a felhőket és a szelet küldted, hogy a fülembe súgva felgyorsítsa a szívverésem és belülről kapjam meg a választ.
Mindig tudtad, mire van szükségem. S bár lehet, messze vagyunk egymástól, s már sosem találkozom újra ugyanúgy veled, az érzés, amit adtál, örökre elkísér. Juhász Gyula gondolatai jutnak ilyenkor eszembe: milyen volt szőkesége, nem tudom már, de azt tudom, hogy szőkék a mezők, ha dús kalásszal jő a sárguló nyár s e szőkeségben újra érzem őt.
