A magyar kultúra napját 1989 óta méltatjuk január 22-én. Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le és jelölte meg dátummal a Himnusz kéziratát.
A „hivatalos” megszövegezés szerint: az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket.
Szép, gondolatébresztő, megszívlelendő megfogalmazás. Feltételek nélkül egyetérthetünk vele. Nemes cél, alkotásra született emberhez méltó feladat. Hiszen hagyományaink, gyökereink, nemzeti tudatunk, tárgyi és szellemi értékeink összessége teremt az egyénekből közösséget. Csupán mindezek ismeretében adhatunk jó válaszokat a mindenkori kihívásokra, igazodhatunk el a folyamatosan változó világban. Ha lemondunk ezekről a lelki kapaszkodókról, akkor elveszünk a féligazságok ingoványában, értékek helyett csak tömegárut fabrikálunk, az egész soha nem tárul elénk, csupán töredékek birtokosai lehetünk.
Kultúránk az a táptalaj, melybe erős gyökereket ereszthetünk, s így nem sodorhatnak el ártó viharok, akkor is megmaradhatunk, ha körülöttünk aszály pusztít. Mindezt Kodály Zoltán fogalmazta meg zseniálisan: „Az út a boldogabb élethez a műveltségen keresztül vezet”.
A kisebbségi lét béklyójában, egy léleknyomorító háború szorításában sem szabad elfelejtenünk (itt és most nekünk aztán igazán nem) Illyés Gyula figyelmeztetését: „Csak az a nép tud tisztelni más népeket – azok szokásait, hagyományait – ,amely a sajátját is megbecsüli”.
Arra, hogy miért olyan fontos, mondhatni létkérdés kultúránk megélése, Oravecz Imre ezt a választ adta: „A haza szűnik meg, ha megszűnik a centrum, az a kultúra, amelybe az ember beleszületett”.
De vizsgálhatjuk kultúránk mibenlétét más aspektusból is. Higgyünk Sebő Ferencnek, aki szerint: „A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” E gondolatot folytatva: nemzeti kultúránk az, ami véd, megtart és felemel. Forrás, mely nem apad el, és minél többet merítünk belőle, egyre bővebben buzog.
