Hogyan lettünk nevelőszülők? – a Verbócki család története │KISZó-interjú

Manapság a szülők többsége úgy véli, hogy csak egy gyermeket képes felnevelni. Hiszen gazdasági válság van, háború dúl az országban és mindezek miatt kiszámíthatatlan a jövő. Csak kevesen mernek kettő, három vagy még több csemetét vállalni, nagycsaládot alapítani. A történelem során mindig is voltak és lesznek embert próbáló időszakok. Ha az ilyen körülmények hatására az emberek a félelmükre hallgattak volna, lehet hogy nem született volna meg Beethoven, Kolumbusz, Arisztotelész, Darwin, vagy éppen Kossuth Lajos, Arany János és Kodály Zoltán sem. Ők valamennyien nehéz időkben, nagycsaládban nőttek fel, mégis „vitték valamire” az életben. A Ráti Szent Mihály Gyermekotthonban élő Verbócki Ferenc és Beáta szintén nagy elhatározást tett, kilenc állami gondozott és két saját gyermek nevelését vállalta magára. És bizton állíthatom, hogy ezek a gyerekek mindent megkaptak/megkapnak, ami ahhoz szükséges, hogy megállják a helyüket az életben.

Varga Brigitta

– Mikor és hogyan vetődött fel annak a gondolata, hogy nevelőszülők legyenek?

– Sokszor önkénteskedtem a ráti egyházközségben: hitoktató voltam, valamint részt vettem a helyi karitász munkájában is. Így nem volt idegen számomra a Szent Mihály Gyermekotthon, az ott élő szülők és gyerekek. Mindeközben a Ráti Gimnázium tanítónőjeként dolgoztam, így az iskolában is volt alkalmam megismerni az otthonban nevelkedő csemetéket. Amikor a harmadik ház is felépült, plébánosunk, Molnár Miklós atya, valamint a gyermekotthon vezetői, Bíró Árpád és Mária felkért bennünket, hogy vállaljuk mi is gyerekeket.

Egy évig töprengtük azon, merjünk-e belevágni.

Azon tanakodtunk, hogy képesek leszünk-e összehangolni a munkát, a gyermeknevelést és a családi kötelezettségeket. A lányunk már egyetemre járt, a fiunk pedig akkor lépett a kamaszkorba. Az ő támogatásukkal végül elindultunk a nevelőszülőknek tartott képzésen. 2009 decemberében kerültek hozzánk a gyerekek. A két saját gyermekünk mellé (Denissza és Ervin) kilenc csemetét fogadtunk be.

− Beleszólhattak abba, hogy milyen gyerekek kerüljenek a családba?

– Csak olyan gyermekeket vehettünk magunkhoz, akik vagy teljesen árvák voltak, vagy a szüleiket megfosztották a szülői jogaiktól. Emellett a gyermekvédelmi szervezet nagy figyelmet fordít arra, hogy az állami gondozásba kerülő testvéreket ne válasszák el egymástól. Így hozzánk öt és három testvér jött, valamint egy kisfiú, akinek a testvérei már felnőttek. A kilenc gyermek egy év lefolyása alatt került a gyermekotthonba.

Mivel a nevelőszülőség sok adminisztratív feladattal, jövés-menéssel jár, ezért a mi családunkban a férjem maradt itthon a gyerekekkel, én pedig továbbra is az iskolában oktattam.

De ő sem maradt teljen magára, anyósom nagyon sokat segített nekünk.

− Kik érkeztek először?

– Először négy lánytestvért (Tányát, Mariannát, Oxit és Natikát) vettünk magunkhoz Beregszentmiklósról. A legidősebb akkor tizenhárom esztendős volt, a többiek kilenc-, nyolc- és hétévesek voltak. A kisebbek könnyebben feloldódtak, velük már az első este palacsintát sütöttünk. A nővéreiknek viszont sok időbe telt, hogy kibontakozzanak. Két hónap múlva érkezett hozzánk Szlávik, ő szintén a Beregszentmiklósi gyermekotthonban élt addig. Majd 2010 májusában kerültek hozzánk a Rolyuk testvérek (Hajni és Iván) Bátyúból. Később megtudtuk, hogy Szolyván van a kétéves húguk, Tímea, aki halmozottan sérült.

Júniusban hozhattuk őt haza, ám teljes embert igényelt a gondozása. Se beszélni, se járni nem tudott.

Misi került hozzánk utoljára. Róla azt kell tudni, hogy a négy lánytestvérnek a kisöccse. Hatéves koráig a nagymamája nevelte, ám ő azt érezte, hogy már fogytán az ereje. Ezért úgy döntött, hogy az államra bízza Misi gondozását, mi pedig befogadtuk őt is.

– Miért kerültek ezek a gyerekek állami gondozásba?

– Mert egykori családjuk elengedte a kezüket. Iskolába sem járatták őket, a tananyaggal nagyon le voltak maradva. Hogy ne érje őket megkülönböztetés, itthon a földszinti szobát berendeztük tanulóteremnek, és minden délutánom úgy telt, hogy a szoba és a konyha között ingáztam.

Számtalan új dolgot kellett megtanulniuk és talán nem ment túl könnyen a beilleszkedés, de az első perctől szerettek itt lenni.

Az állami gyermekotthonban csak akkor mehettek ki az udvarra játszani, amikor a nevelők kivitték őket, a nap nagy részét az épületben töltötték. Itt viszont nagyon élvezték, hogy akkor mehettek ki az udvarra, amikor kedvük tartotta.

– Hamar elfogadták Önöket szüleikként?

– A kicsik igen. A nagyobbak az első pár évben hiányolták a vérszerinti édesanyjukat. Volt rá példa, hogy meglátogatottak bennünket. Ezt nem akartuk megvonni tőlük, még nagyon fájdalmat okozni nekik. Aztán minél nagyobbak lettek, maguk jöttek rá arra, hogy miért is kerültek ők ide…

– Mi lesz később, ha elérik ezt a bizonyos felnőtt kort?

– Mindig arra törekedtünk, hogy önállóságra neveljük őket. Mikor felnőnek, munkahelyet, megélhetést kell keresniük. Amíg viszont kialakul a saját életük, nálunk maradhatnak. Ahogy az bármelyik családban történik. Már csak négy gyerek – Hajni, Nati, Oxi és Timi – él az otthonban, heten – Denissza, Ervin, Szlávik, Misi, Tánya, Marianna és Iván – elköltöztek tőlünk.

A két nagyobbik lányunk férjhez ment, és három csodaszép unokánk született.

A többiek is munkába álltak. Hajni jövő februárban fejezi tanulmányait, Timike még általános iskolás. Közös elhatározásunk a férjemmel, hogy miután mind a gyermekeket útjukra bocsátottuk, visszaköltözünk a családi házunkba.

– Az Önök helyét pedig majd egy új család veszi át. Milyen tanáccsal tud szolgálni azoknak, akik erre az elhatározásra jutnak?

– Szeressék a gyerekeket, őszintén és önzetlenül. És legyen erős az Istenbe vetett hitük.

Korábbi írásaink:

Magyarország segítő kezet nyújt a Szolyvai Gyermekotthon lakóinak

Hogyan lettünk nevelőszülők? – a Basányi család története │ KISZó-interjú