Vadászkaland a 2000-es évek elejéről.
Előrebocsátom, hogy Visk lakosainak a várhegy egykor olyan volt, mint Magyarországnak a Balaton. Ugyanis valaha az 1960–70-es, sőt még a 80-as években is ez volt a helyiek kedvenc kirándulóhelye, sokan látogattak el ide a hétvégéken vagy az ünnepnapokon, egy kis pihenést, kikapcsolódást keresve. Az ásványvízkutak mindig is vonzották a látogatókat. Az 570 méter tengerszint fölötti magasságban lévő kúpalakú hegyet, északkeletről a Tisza, délkeletről a Kő-hát, délnyugatról pedig az Avas övezi. A vegyes erdőben volt bükk, gyertyán, juhar, de a déli oldalon valaha somfát is telepítettek. Most a várhegyi öreg kanról szeretnék elmondani egy történetet.
Stók Lajos
2002-ben már az október is elég fagyos volt. Reggelente mínusz két-három fokot is mértünk. November elején vettem rá magam, hogy kimenjek a várhegyre „nyomozni”. Az unokatestvérem, Tornyi Antal Lajos volt a terület erdésze, tőle megtudtam, hogy hetek óta egy igen szép kan jár a hegy déli oldalán.
Mint már oly sokszor, a hegy délnyugati oldalán lévő kis vadásztanyánkhoz mentem, hogy otthagyjam fölösleges felszereléseimet.
Legelőször a nyugati részen lévő akácos alját néztem meg, ahol nem sok mindent találtam a sűrű aljnövényzet miatt. Ezen a részen évekkel azelőtt tarvágást végeztek, és olyan akácos borította, hogy embernek lehetetlen volt áthatolni rajta. Ezért úgy gondoltam, a régi, geológusok által létrehozott, de már javarészt benőtt úton folytatom a kutatást. Elértem a szálerdőt, ahol az akácos végződött. Itt még volt jó néhány hatalmas bükkfa, amihez az illetéktelen kezeknek nem volt hozzáférésük. Ahogy megálltam egy szusszanásnyi pihenőre, a nyugati szellő erős disznószagot hozott felém. Habár a nyomot még nem láttam, de nem volt kétségem afelől, hogy amit keresek, az az akácosban tanyázik. Tisztában voltam azzal is, hogy ezt a disznót onnan kihajtani még a legjobb kutyákkal sem lehet. Továbbindultam, hogy megtaláljam a nyomot.
Tudtam, hogy a közelben van egy igen jó ivóvízforrás, ahol más vadak is előfordultak, hiszen a forrás lejjebb patakocskává duzzadt…
Ezt a részt mindenáron meg akartam nézni, mert itt jó esélyem a vad nyomára akadni. A meredek domboldalon lehúzódtam a forrásig. Nem tévedtem. A forrás alatti részen két helyen is találtam dagonyát, és az égerfák oldalán, méternyi magasságban dörzsöléseket benne serteszálakkal, és persze nyomot. Méghozzá olyan hatalmasat, ami egy szarvasbikának is a becsületére válna.
Már tisztában voltam vele, hogy „a méltóságos úr” ezen a környéken elég gyakran tiszteletét teszi, de arra is kíváncsi voltam, hol s merre jár éjszaka, mielőtt visszatér az akácosba. Ezért nem mentem vissza arra az útra, ahonnan leereszkedtem, hanem a Pál Sándor lankáján átmentem a Hánka Bálintéra, onnan a Keresztúri Károlyéra és a Szidó nevű tetőn kötöttem ki. Ezeken a helyeken csak annyit láttam, hogy a kaszálón – ahol már csak annyi fű volt, hogy éppen az őzek legelhettek – sok földtúrás éktelenkedik, főleg a gyümölcsfák alatt.
Mivel már erősen esteledett, és nem akartam a vadat tovább zavarni a jelenlétemmel, úgy döntöttem, visszamegyek a tanyára, és majd másnap újra megnézem a nyomokat.
Reggel nem siettem az ébredéssel, hisz nem az volt a célom, hogy elriasszam a vadat, hanem hogy megállapítsam a hollétét. Éppen ezért csak valamikor hét óra után indultam el a tanyánkról.
November lévén még ilyenkor sem nagyon iparkodik a pirkadat, de éppen idejében értem fel a Szidó nevű helyre. Azt terveztem, hogy onnan, ahol tegnap abbahagytam, visszafelé fogom folytatni a nyomozást.
Amikor elértem a Kovács-forráshoz, ismét disznószag ütötte meg az orromat. Még néhány méter megtétele után meg is találtam a remete kan friss hajnali nyomát, ami a forrástól egyenesen a várhegynek tartott. Már tisztában voltam vele, hogy az akácosba – a nappali pihenőhelyére – megy. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy nem kutatok tovább. Véletlenül sem akartam megzavarni a vadat, mert tudtam, hogy ideiglenesen van ezen a területen, és ha megzavarják, visszamegy a Máramarosi-havasokba, ahonnan talán sosem tér vissza.
Hazamentem, és megbeszéltem Lajos bátyámmal a történteket. Arra jutottunk, hogy meghajtjuk a vadat, aztán lesz, ahogy lesz. Délután három órakor várt a vadásztanyánál a fiával, Attilával. Velük tartott még egy ismerősünk, Miska, aki jól ismerte a területet. Én pedig elhívtam József barátomat.
Lajos bátyám megosztotta velünk az elgondolását: Miska behatol az akácosba, de ott sem kell kiabálnia, csak kopogjon minél erősebben, és változtassa a helyét. Ő maga felmegy a somosba, a fia kíséri Miska mozgását az akácos alatti részen, én és Jóska a Kovács Károly lankája fölötti meredek részt osztjuk el.
Azt mondtam Jóskának, hogy húzódjon fel egészen a szikláig – mivel neki egy egycsöves kakasos 16-os fegyvere van –, én pedig maradok az úton, mert nagyobb az esélye, hogy erre vág ki az állat. Bár ne tettem volna…
Telt-múlt az idő, már lassan esteledni kezdett. Elmélkedésemből egy lövés riasztott fel, mely Lajos bátyámtól jött. Tudtam, hogy ő nem szokott feleslegesen lövöldözni, éppen ezért még feszültebben figyeltem. Egy jó ideig nem történt semmi.
Már-már arra gondoltam, hogy Lajos bátyám vagy elejtette a vadat, vagy megsebezte, és most keresi. De tisztában voltam azzal, hogy egyik verzióm sem állja meg a helyét. Mert bármelyik is legyen, már értesített volna bennünket. Aztán egy újabb lövés, Jóska barátomtól. Majd másodszor is lőtt Jóska, ami még jobban meglepett, hisz neki egycsöves fegyvere volt, mégis hogy lőtt vele ilyen hamar. Aztán eldördült a harmadik lövés, akkor már igazán nem tudtam, mire gondoljak.
Néhány másodperc múlva József barátom füttyel jelezte, hogy menjek fel hozzá. A hátizsákomat is hátra hagyva loholtam felfelé a domboldalon. József mosolygós, de hófehér ábrázattal fogadott. Tőle tíz méterre feküdt a hatalmas remete kan. Mondanom sem kell, mekkora volt az örömünk.
Amikor közelebbről is megnéztem a rejtélyes vadat, akkor értettem meg, hogy mitől is sápadt el a barátom, és mi miatt remeg még most is a keze. A hatalmas szürkés-fekete kan még holtan is csúnya látvány volt. Óriási agyarai fénylettek, a már magára öltött téli csuhában úgy nézett ki, mint valami földönkívüli őslény.
Miután hazavittük az állatot, megmértük, kétszáznyolcvan kilót mutatott a mérleg.
Később Lajos bátyám elmesélte, hogyan is történt az, amit én nem láttam. Amire ő elérte a leshelyét, a vad már mozgásban lehetett, mert Miska kopácsolását nem hallotta. Észrevette, hogy az akácosból kijön egy hatalmas disznó, és elindult a megszokott csapásán. Arra gondolt, hogy ha rálő, a vadat is helyes irányba tereli, és minket is figyelmeztet.
Elmondása szerint a lövésekor a hegyek visszhangja megtéveszthette a vadat, mert nem reagált rá és továbbhaladt József felé. József elmondása szerint a lövés után kicsivel ágreccsenésre lett figyelmes, s mikor meglátta a hatalmas disznót, megrettent.
Egycsövű, tízenhatos kakasos fegyvere ólom golyóra volt töltve – nem tétovázhatott. Megcélozta az álló disznó nyaki részét és meghúzta a ravaszt. A dörrenés után a lomha test összerogyott, legurult a köves domboldalon. József még két lövést adott le a disznóra. Ezek voltak azok a lövések, amelyeket én is hallottam.
Amikor tüzetesen átvizsgáltuk a már megnyúzott tetemet, csak egy helyen volt benne találat, az is a füle tövén, abban a bizonyos kis gödröcskében, ami a vadászok szerint kiviszi a sarat a vad füléből. Az első lövés végzett a vaddal, a másik kettőt már csak saját maga megnyugtatására, ösztönszerűen lőtte ki. De meg tudom érteni a barátomat, úgy gondolom, egy ilyen fenevad láttán bármelyikünk ugyanezt tette volna. Annak ellenére, hogy milyen nagytestű vadkan volt, az agyarai mindössze tizenkilenc centisek, viszont igen vastagok voltak.
Az eredményes vadászat után, egy fáradságos nap végén, a meleg helyiségben, miután szétosztottuk a porciókat, úgy döntöttünk, megünnepeljük ezt a napot. A vad elejtőjének, Józsefnek a portáján történt a vaddisznó feldarabolása, őt érte a megtiszteltetés, hogy megvendégelje a díszes társaságot némi lélekmelengető itókával. Korábban ő is vadász volt, így tudta, mi a szokás.
Becsületesen kitett magáért, ahogy egy ilyen hatalmas állat elejtésekor járja. Olyan áldomást tett, hogy jómagam is úgy láttam jobbnak, ha a kerékpárt hátrahagyva inkább felülök a szekérre Lajos bátyám mellé, persze ott is csak a hátulsó ülésre. A lovak irányítását rábíztuk Attilára, mi meg nem törődve semmivel és senkivel, hazáig fújtuk a nótát a hideg holdfényes éjszakában.
