Habár a legtöbb oktatási intézményben két héttel meghosszabbították, így is vészesen közeleg a tanév vége. S még veszedelmesebben közeleg az a bizonyos szeptember, amikortól életbe lép a teljes középfokú oktatásról szóló törvény, amely meghatározza, hogy az 5. osztály tantervének 20%-át államnyelven kell oktatni, majd ezt az arányt fokozatosan növelni kell úgy, hogy a 9. osztályban elérje a 40%-ot. A nemzeti kisebbségek iskoláinak 10-11-12. osztályaiban pedig a tantárgyak legalább 60%-át kell ukrán nyelven tanítani.
A jelenlegi állás szerint nagyon úgy tűnik, ezen már nem fognak változtatni, ez már végleges. Nem szabad összeroskadni, mindezt végítéletnek tekinteni, viszont amellett sem mehetünk el szótlanul, hogy ez példátlan, óriási jogfosztás, és visszafordíthatatlan következményekkel járhat a magyar tannyelvű oktatás jövője szempontjából.
S ennek a gyermekek a legnagyobb elszenvedői. Az ő életük, jövőjük múlik azon, milyen nyelven, és ennek megfelelően milyen szinten sajátítják el az alaptantárgyakat.
Nem egy olyan emberrel beszélgettem már, aki arról számolt be, az ötödik-hetedik osztályban határozta el, hogy matematika- vagy épp történelemtanár lesz, esetleg biológiából fog érettségizni, mert úgy megszerettette vele a tantárgyat a pedagógusa. Vajon lehetséges ez a „kémia” diák és tantárgy között akkor is, ha a tanár az államnyelven próbálja meg a lehető legjobb tudása szerint átadni az ismereteket, és, urambocsá’, a tanuló nem ért meg mindent maradéktalanul?
Rejtély számomra, hogyan várják el ősztől, hogy, például egy nyolcadik osztályos gyerek, aki nem is ismeri a szakszavakat, hirtelen néhány tantárgyat ukránul tanuljon.
Azt senki sem vonja kétségbe, hogy szükséges az államnyelv ismerete. Viszont nekem még mindig az a kérdésem, hogy tényleg úgy kell-e ezt a nyelvtanulást elérni, hogy elveszik az anyanyelven történő oktatás jogát? Nem inkább az ukrán beszédkészség-fejlesztő órák számát kellene növelni, nyelvi táborokat, kurzusokat biztosítani a diákok számára?
Mondhat bárki bármit: egy ember nem attól lesz „jobb, integráltabb, elkötelezettebb” állampolgára az adott országnak, hogy az államnyelven tanulja a fizikát. A légkör, a lehetőségek, az életszínvonal és még sorolhatnám, mennyi minden más tényező határozza meg azt, hogy valaki szeretne-e az ukrán társadalom részese lenni vagy sem. S állítom: aki most itthon van, Kárpátalján, az kétségkívül az ukrán társadalom része kíván lenni, efféle elkötelezettségét megkérdőjelezni is provokatív. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy ezek az emberek magyar tannyelvű oktatás mellett is így döntöttek, anyanyelvük mellett megtanulták az ukránt is, tehát szükségtelen (és ebben az esetben akár kontraproduktív is lehet) a jogfosztás.
Az idei tanév utolsó csengője amolyan vészharang is, ami jelzi, itt az idő, hogy alternatívákban gondolkodjunk.
