Teljesen más alapokkal indulnak el az életben azok a gyermekek, akiknek megadatik, hogy családban nőjenek fel, mint azok, akik állami intézményben nevelkednek nagykorúságukig. Mit adhat a család a gyermekeknek? Először is nevet, aztán gyökereket, identitástudatot, megfelelő család- és szerepmodelleket, nem beszélve a biztonságról, a tapasztalatgyűjtési lehetőségekről, az értékekről és a jövőképről. Megannyi olyan tényező, amelyek nélkül az ember elveszett lehet. Bizonyára senki sem kívánja, hogy egy gyermek otthon nélkül nőjön fel. Mégis, több mint kétezer árva és szülői gondozástól megfosztott gyermek él Kárpátalján. Néhányan közülük „szerencsésebbek”, s örökbefogadás vagy nevelőszülői gondoskodás által családba kerülnek, de többségük állami intézetben tölti el élete első – nagyon meghatározó – 18 életévét. Az alábbiakban egy olyan ráti családot mutatunk, amelyben öt testvér kapott lehetőséget arra, hogy megtapasztalja a szeretetteljes légkört, s együtt, nem egymástól elszakítva nőjön fel.
Varga Brigitta
2019. április 27-én nyitották meg a ráti Szent Mihály Gyermekotthon negyedik épületét, melybe Pásztornyicki Mihály és felesége, Diána költözött nevelőszülőként. Négy saját gyermekük mellé (Gergő, Dani, Niki, Dévid) fogadták be a Baranyuk testvéreket: Gyurit, Mikit, Marinát, Lacit és Sanyikát. A nagyobb fiúk (Gergő és Dani) külföldön tanulnak, így állandó jelleggel hat gyermek él a házban.
– Ráti születésűek mindketten?
Mihály: Én Lemberg megyében születtem, de Gálocsban nőttem fel, végül Rátra nősültem. Korábban egy pékségben dolgoztam. Azonban kénytelen voltam otthagyni a munkahelyemet, mivel nem jutott elég időm arra, hogy a gyerekekkel is foglalkozzam. Most a gyermekotthon területén szakközépiskola épül, itt kezdtem el dolgozni. Így ha a feleségemnek és a gyermekeimnek szüksége van rám, akkor a közelben vagyok.
Diána: Ráton születtem. Jelenleg nem dolgozom, itthon vagyok a gyerekekkel. Korábban én is pékségben dolgoztam, kenyérformázó voltam.
– Hogyan kerültek a gyermekotthonba?
Diána: Néhány évvel ezelőtt a kislányunknál, Nikolettánál súlyos agydaganatot diagnosztizáltak. Egyik nap hirtelen rosszul lett: belázasodott és rohamot kapott. Beszállítottuk a munkácsi kórházba, ahol nyugtatókkal és görcsoldóval igyekeztek javítani az állapotán, de mindhiába. Nikolettát innen rohammentővel szállították tovább Debrecenbe, ahol két műtéten esett át. Nehéz időszak volt, korábban egy gyermeket már elveszítettünk, és ez a trauma szintén megviselt minket. Van egy mondat, amely azóta is a fülemben cseng az akkor még csak hároméves kislányom szájából: „Anya, ne sírj, Istenke meggyógyít”!
Ezeket a napokat Nikoletta szülei kétségek közepette élték meg. A lelkük mélyén azonban pislákolt egy halvány fénysugár, a remény. Bíztak abban, hogy a lehetetlennek tűnő dolgok is valóra válhatnak. Nikoletta esetében ugyanis tényleg erre volt szükség. Csodára. Isteni erőre. A műtét ugyanis 20 ezer euróba került. Ez irreálisan nagy összeg volt egy többgyermekes kárpátaljai család számára. Azonban adódtak olyan nemes lelkű jótevők, akik az ügy mellé álltak és támogatták a kislány gyógykezelését.
Diána: Igyekszünk elfelejteni a velünk történt rossz dolgokat, de azt, hogy emberek százai ismeretlenül is mellénk álltak és segítettek, soha nem fogjuk elfelejteni. Hálásak vagyunk mindazoknak, akik adományaikkal segítettek minket, s ezáltal hozzájárultak egy élet megmentéséhez.
Mihály: Nagyon sok segítséget kaptunk Marika nénitől, az otthon vezetőjétől. Amikor Nikoletta már felépült, megkérdezte tőlünk, lenne-e kedvünk beköltözni a negyedik házba. Nem volt idegen számunkra a terep. Gyakran ellátogattunk az ott tartott rendezvényekre, sőt, a negyedik a ház felépítéséből magam is kivettem a részem. Nem gondolkodtunk túl sokáig rajta. Úgy éreztük, hogy hálából el kell vállalnunk ezt a feladatot. Így viszonozzuk Marika néninek a sok jót, amit tőle kaptunk és a Jóistennek azt, hogy visszakaptuk Nikolettát.
– A befogadott gyermekek nélkül is nagy családjuk volt. Már a kezdeteknél eldöntötték, hogy több gyermeket szeretnének?
Diána: Vágytunk a nagycsaládra, de közrejátszott az is, hogy házasságunk legelején sok nehézséggel találkoztunk, már ami a gyermekvállalást illeti. Az első terhességem vetéléssel ért véget. A második gyermekünk, egy kisfiú, születése után két hónappal meghalt. El voltunk keseredve. A folytatás végül jól alakult: négy gyermekünk született.
– Miért kerültek állami gondozásba a Baranyuk testvérek?
Mihály: Túl fiatalok voltak a szülők és nem voltak tisztában azzal, milyen nagy felelősséggel jár a gyermekvállalás. Minden keresetüket elitták. A kicsik nem jártak iskolába. A gyerekeknek volt még két testvérük, egy kislány, akinek Szolyván kellett maradnia, ő állandó és speciális felügyeletet igényelt és egy kisfiú, aki 9 hónaposan meghalt. Úgy tudjuk, magas láza volt és nem kapott megfelelő kezelést.
– Milyen volt az első találkozás?
Diána: A legidősebb testvér nem akart kapcsolatba lépni velünk, a legkisebb pedig az első perctől anyának hívott.
Mihály: A második találkozás alkalmával elhoztuk őket ide vendégségbe. Jólérezték magukat. Amikor vissza kellett vinnünk őket az árvaházba, mind az öt gyermek sírva szakadt el tőlünk. Ennyire ragaszkodtak már hozzánk. Alig várták az újbóli találkozást és azt, hogy hozzánk kerüljenek.
– Hogyan fogadták a vérszerinti gyermekeik a költözést?
Diána: Kicsit furcsa volt nekik, mert a régi házunk kisebb volt, ott mind együtt voltunk. Itt több szoba van, nagyobb a tér, de örültek a változásnak és az új testvéreknek is.
– Milyen a kapcsolat a saját és a befogadott gyerekek között?
Diána: Elfogadták egymást. Úgy élnek, mintha édestestvérek lennének. Az árvaházban, ahol korábban laktak, nagy volt a szigor. Kiélvezték, hogy itt sokat lehetnek a szabadban és bőven jut idő a játszásra. Az otthonban élő gyermekekkel hamar összebarátkoztak. Az iskolában ez már kicsit nehezebben ment, eleinte gyakran érték őket kellemetlen megjegyzések.
Mihály: A legidősebb befogadott gyerekünknek, az akkor még csak tizenkét éves Gyurinak addig az volt a feladata, hogy eltartsa a többi testvérét. Ő etette a többieket, ő főzött nekik. Számára nagy változást jelentett ez a családi típusú gyermekotthon. Igyekeztem megmagyarázni neki, hogy ezentúl már enyém a felelősség, én leveszem azt a válláról. Biztattam arra, hogy menjen játszani, focizzon, biciklizzen. Különösebb gondunk egyikükkel sem volt. Ha valamire megkértük őket, azt szívesen teljesítették, csak mindent olyan gyorsan csináltak. Hogy több idő jusson a játékra.
– Volt példa arra, hogy az örökbefogadást követően a szülők kapcsolatba akartak lépni a gyerekekkel?
Diána: Már öt éve, hogy velünk élnek a gyermekek, de a szüleik egyszer sem keresték fel őket. Eleinte párszor felhívtak minket telefonon, de akkor sem a kicsik hogyléte felől érdeklődtek. Minket okoltak azért, hogy megfosztották őket szülői jogaiktól. A gyerekek sem nagyon érdeklődtek felőlük. Minél idősebbek lettek, annál jobban megértették, miért is vannak ők itt. Egyik alkalommal a két nagyobbik fiú azt mondta, hogy bárcsak mi lettünk volna mindig is a szüleik, mert olyan jó itt nekik.
Mihály: Mindezek ellenére mi mindig arra tanítottuk őket, hogy ne legyenek haragtartóak. Ne mondjanak le róluk, hiszen ők a vérszerinti szüleik, ők adtak nekik életet és talán, egyszer megbánják majd a tettüket. A gyerekek viszont hallani sem akarnak róluk. Csak a legidősebb fiúban motoszkál a kíváncsiság. Ő szeretne visszatérni a szülővárosába, de csak egy kis időre, szétnézni, hogy mi változott azóta.
– Amennyiben akad egy kis szabadidejük, azt mivel töltik?
Diána: Nagyon szeretek hímezni és ebben a gyerekek is szívesen besegítenek, még a fiúk is.
Mihály: A másik nagy szenvedélyünk a horgászat. Minden gyermeknek van saját pecabotja.
– Miben változott az önök élete?
Diána: Mielőtt nevelőszülők lettünk, mi azt terveztük, hogy kiköltözünk Magyarországra. A két nagyobbik fiunk, Dani és Gergő már ott él, mindketten Miskolcon tanulnak, egyikük gépészmérnöknek, a másik építészmérnöknek. Azt akartuk, hogy együtt legyen a család.
Mihály: Nem bántuk meg, hogy itt maradtunk. Cserébe a Jóistentől szép nagy családot kaptunk. Elsődleges célunk, hogy a gyermekek számára szép, boldog életet teremtsünk és segítsünk nekik a pályaválasztásban, hogy ha majd kikerülnek az otthonból, megállják a helyüket a világban.
Korábbi írásaink:
Hogyan lettünk nevelőszülők? – a Basányi család története │ KISZó-interjú
Hogyan lettünk nevelőszülők? – a Basányi család története │ KISZó-interjú
Magyarország segítő kezet nyújt a Szolyvai Gyermekotthon lakóinak
Segítse Ön is a Kárpáti Igaz Szó munkáját!
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
