Harsány, optimista, segítőkész. Nagy elvárásokat támaszt magával és másokkal szemben. A munkája a szenvedélye. Nehéz szóhoz jutni mellette, de szívesen meghallgat másokat. Könnyű kihozni a sodrából, minden esetben kiáll a maga igazáért. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Mondics Benita koreográfus, a Tiszapéterfalvai és a Nevetlenfalui Művészeti Iskola tánctanára
Simon Rita
– Mikor kezdett érdeklődni a tánc iránt?
– Ötéves koromtól jártam táncórákra Beregszászba. Miután iskolás lettem, egyszerűen már nem volt időm Tiszakeresztúrból bemenni a városba, így a tiszapéterfalvai zeneiskolába írattak be a szüleim. Már akkor tudtam, hogy táncos leszek. Más alternatíva meg sem fordult a fejemben. Hiába tanácsolta anyu, hogy legyek ápolónő, kijelentettem: szó sem lehet róla. Még a tűtől is elájulok, a vérről már nem is beszélve… Így az Ungvári Közművelődési és Művészeti Koledzsbe felvételiztem. Négy évet tanultam, majd elvégeztem a felsőfokú alap- és a mesterképzést is. Utóbbiakat levelező tagozaton, mert miután 2013-ban megkaptam a diplomámat, rögtön munkába álltam.
– Hol kezdte a pályafutását?
– Előbb Tiszakeresztúrban vezettem iskolai szakkört, majd a Tiszaújhelyi Művészeti Iskolában vállaltam táncórákat 2017-ig. 2016-ban mentem férjhez Batárra, onnantól kezdve párhuzamosan dolgoztam Nevetlenfaluban is. 2018-ban megszületett a kisfiam, Milán. Másfél évet töltöttem szülési szabadságon. Aztán megkeresett Király András, a tiszapéterfalvai zeneiskola igazgatója, és felkért, hogy csatlakozzam a kollektívájukhoz. Úgyhogy 2020-tól Péterfalván és Nevetlenfaluban is táncot oktatok.
– Hogy győzi?
– Igyekszem jól beosztani az időmet. Minden napra van teendőm, de nem bánom, ezt a pörgést szeretem. Tavaly nyár óta már vezetni is tudok, így sokkal könnyebb. Addig szélben, esőben, hóban stoppoltam, bicikliztem. Ha úgy adódik, az általános iskolában, óvodákban is besegítek táncoktatással, illetve esküvői nyitótáncok betanítását is vállalom. Emellett kedden és pénteken fitness- és zumbaórákat tartok a batári kultúrházban. Havonta egyszer pedig a helyi református templomban kántorkodom. Még gyakorolni kell, de nagyon örülök a lehetőségnek.
– Nem sok ideje maradhat a hobbijaira…
– Nem is igazán vannak. A tánc a mindenem, nekem a munka a pihenés. Amikor viszont van egy kis időm, azt a kisfiamra fordítom. Együtt trambulinozunk, rajzolunk, fejlesztő füzeteket töltünk ki, biciklizünk, ugróiskolázunk. Beállok én is mellé.
– Mit szeret legjobban a munkájában?
– A gyerekek arcán lévő mosolyt. Arra törekszem, hogy mindig jókedvvel menjenek haza, így legközelebb is vidáman fognak jönni. Sokat tanulunk és gyakorlunk a foglalkozásokon, de mindig érkezünk kicsit játszani is, amit izgatottan várnak. Sokkal ügyesebben végzik a feladatokat, ha tudják, hogy a végén játszunk is. Azt a mosolyt pedig, ami olyankor ül ki az arcukra, amikor jólérzik magukat, nem lehet elfelejteni.
– Milyen az, amikor elfárad?
– Nem jó. (nevet – a szerk.) Olyankor sírok. Rámtör egy hullám, úgy érzem, nem bírom tovább, és dühös vagyok magamra, amiért ennyi mindent elvállalok.
– Nem tud nemet mondani.
– Még ha be vagyok táblázva, akkor is beszuszakolom valahová az új feladatot, és azt mondom, megcsinálom. Szívesen segítek bárkinek. De a fáradtság általában csak így a tanév végén szokott kiütközni rajtam, ilyenkor a sok felkészülés, vizsga, fellépés és egyebek miatt úgy érzem, semmi másra nem vágyok, csak hogy hazamenjek és aludjak. De munka után otthon még vár a család, ott vannak a ház körüli teendők.
– A férje hogyan viszonyul ehhez a hajtáshoz?
– Megértő, tudja, hogy mennyire fontos nekem a hivatásom. De arra is figyelek, hogy mindig előre elkészítsem az ételt, délelőtt minden otthoni teendőmet elvégezzem.
– Alkalmazkodó?
– Abszolút. Igyekszem mindent úgy tenni, hogy másoknak is jó legyen. Például, ha a szülő nem tudja elhozni a gyermekét a zeneiskolába, akkor sokszor felajánlom, hogy majd én értemegyek kocsival. Lassan már egy kisbusz kellene (nevet – a szerk.).
– Konfliktuskerülő?
– Nem. Képes vagyok csendben maradni, de ha tudom, hogy rám is tartozik vagy engem is érint a dolog, akkor elmondom a véleményemet és nem félek kiállni az igazamért. Szókimondó vagyok, talán túlságosan is. Ha megbántok valakit, nem esik nehezemre bocsánatot kérni. De már mérséklődött a lobbanékonyságom, mostanában, mielőtt kimondok valamit, nyelek előtte kettőt. Ha pedig valami nem sikerül, akkor már nem akadok ki annyira, veszek egy nagy levegőt és indulhat az újratervezés. Az elmúlt időszakban néptáncoktatói képzésre is jártam. Ott sokat tanultam erről az újratervezésről és a gondolataink átformálásáról, a kiegyensúlyozottságról.
– Sértődékeny?
– Nagyon. A szívemre veszem a dolgokat, és könnyen elsírom magam, ha valakivel durvábban összeszólalkozom. Az fáj a legjobban, ha cserbenhagynak. Ha kérek valakitől valamit, és nem csinálja meg. Hiszen én mindig mindenkinek igyekszem segíteni, minden tőlem telhetőt megteszek, sokan azonban ezt nem viszonozzák. De megértem és belátom, hogy nem lehet mindenki olyan energikus, mint én, és nincs is értelme túlvállalni magát az embernek.
– Rigolya?
– Mindent úgy kell csinálni, ahogy azt én szeretem, mindennek ott kell lennie, ahová én tettem. Ha ketten ügyködünk valamit a férjemmel, én még azután is végzek rajta egy utolsó simítást, miután ő már rámondta az áment. Persze csak ha nem látja. A munkában is roppant precíz vagyok, minden lépésnek pontosnak kell lennie. Nem akarom ezzel stresszelni a gyerekeket, úgyhogy „észrevétlenül” addig gyakoroltatom velük, amíg rutinból nem megy nekik. Igyekszem olyan lépéseket és koreográfiát kitalálni, amiről tudom, hogy sikerülni fog. A cél, hogy mindenki elégedett legyen.
– Van olyan, amit megbánt az életben?
– Jó lett volna megtanulni énekelni, most nagy hasznát venném. Többet kellett volna a szolfézzsal foglalkozni. Focizni is jártam Beregszászba, ha lenne rá lehetőség, most is járnék. Szeretném, ha a kisfiam a zene mellett sportolna is. Örömmel töltene el, ha együttesben táncolnék, de már így is túl sok időt szánok a munkára. Tervezünk második gyermeket is, úgyhogy ezen dolgozni fogok!
