Gyerekkori élményei ma is elevenen élnek benne. Rengeteget tanult nagymamájától, többek között ezért is lett ő a példaképe. A haragtartás messze áll tőle, ám mondanivalójával sosem kertel. Hite és kitartása viszi előre.
A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk-rovatának vendége Szabó Ilona, a derceni óvoda óvónője.
– Milyen meghatározó élményeket tud felidézni gyerekkorából?
– Nem volt akkortájt óvoda. A nagymamám nevelt fel, mint minden más gyermeket. A családfők akkoriban is szezonmunkára jártak, főleg Oroszországba. Így értelemszerűen nálunk is az édesanyámra hárult minden benti-kinti munka itthon, ami mellett már nem igazán maradt idejük velünk foglalkozni, ezért az öt évvel idősebb bátyámmal a nagymamámon csüngtünk. Mozgalmas és szép gyermekkorom volt. Úgy gondolok vissza arra az időre, mint amelyet állandóan a szívből jövő kacagás tölt be. Tisztán emlékszem minden reggelünkre. A nyüzsgésre, a jószágok etetésére, a frissen sült kenyérre és a kiscipókra. Mi is kivettük a részünket a munkából. Amire iskolások lettünk, már kész háziasszonyok voltunk, mindent megtanultunk nagymamánktól. Manapság már nem dolgoznak meg a gyerekek azért, hogy kapjanak valamit. Mi sosem beszéltünk vissza, a mai gyerekek többsége viszont egy szót sem hallgatna el. Mindig azt lestük, hogy miben tudunk segíteni. Akkor a tisztelet állt mindenekfelett. Ma viszont ez már sok helyen feledésbe merült.
– Cukrásznak tanult. Hogyan lett óvónő?
– A derceni középiskola után az ungvári egyetemre készültem, ám ott kerekperec megmondták, fizetni kell azért, hogy felvegyenek. Édesapám kapott egy infarktust és lebénult. Emiatt gyorsan át kellett gondolnom a terveimet. Jelentkeztem a megyeszékhely egyik szakiskolájába. Délutánonként természetesen dolgoztam, hogy fenn tudjam tartani magamat. 1983-ban férjhez mentem, egy évre rá megszületett a kislányom, Renáta, aki két szép unokával ajándékozott meg. Most ő is óvónő. Rövidesen sajnos édesanyám is lebetegedett, így édesapám mellett már róla is gondoskodnom kellett, amit a férjem nem tolerált, továbbállt. Amikor a lányomat elvittem az óvodába, szóltak, hogy épp megüresedett egy hely. Pénzre volt szükségem, így elvállaltam azt, ami épp jött. Konyhai munkát végeztem, dada is voltam. 1986-tól óvónőként dolgozom.
– Ezzel még nem lett minden megoldva.
– Sürgettek, hogy szerezzem meg a szakdiplomát. Ismét elmentem Ungvárra, ahová megint csak úgy tudtam volna bejutni, ha fizetek. Ez viszont szóba sem jöhetett. Felhívták a figyelmemet, hogy Munkácson is épp most van a felvételi, próbáljam meg ott. Oda gond nélkül bejutottam, így sikerült képesítést szereznem. Mindennap hajnalban beutaztam tanulni, délután pedig még dolgoztam is. A hétvégém sem telt kikapcsolódással, szombaton és vasárnap piacolni jártam, hiszen családfenntartó voltam. A kislányomon kívül akkor még a szüleim és a nagymamám is köztünk volt. Szégyelltem kimenni a munkácsi piacra, ezért először Szolyvára, majd miután ott is megismertek, Volócra jártam. Eleinte ukránul sem tudtam, menet közben tanultam meg. Kis idő múlva Magyarországnak vettem az irányt, oda hordtam a portékáimat. Hosszú éveken át folyt ez a dolog, 2005-ben álltam le vele.
– Mitől lesz valaki jó óvónő?
– Óriási energiát igényel ez a szakma. Mostanság meg aztán pláne. Régen nem voltak ilyen hiperaktív gyerekeim. Hiányzik nekik a simogatás, a szeretet. Nagyon szeretem a népdalokat. Azt veszem észre, hogy amikor énekelek, a gyerekeknek tátva marad a szájuk. Csak foglalkozni kell velük, és máris kezelhetőek. Nem a legdrágább telefon kell nekik, csupán minőségi idő a szüleikkel. A két unokám is ezt élvezi a legjobban, semmi más nem kell nekik mellettem.
– Mi az, ami ellazítja?
– A kertészkedés. Olykor kemény munka, természetesen, de miután az óvodából hazamegyek és átöltözöm, jólesik egyedül lenni. Olyankor feltöltöm a lelkem. Ha emberekkel dolgozik valaki, elkerülhetetlen, hogy ne sérüljünk. Nem vagyok haragtartó. Ezt a nagymamámtól tanultam, ő mondogatta: bolondok lelkén lakozik a harag. Nem hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam a harag vagy a zűrzavar. Rendet teszek a fejemben, feltöltöm a szívem jóakarattal, és akkor minden rendben van.
– Van példaképe?
– Igen, az apai nagymamám. Édesanyámra is hivatkozhatnék, viszont ő kissé hirtelen ember volt. A nagymamám pedig nyugodt, szókimondó, rettentően megfontolt, nagylelkű, aki mély hittel rendelkezett. Számára nem létezett lehetetlen. Azt mondta: minden lehetséges, csak kérni kell Istentől. Ezt táplálta belém is. Tőle örököltem az akaraterőmet és a kitartásomat.
– Jó emberismerőnek tartja magát?
– Igen. De azt vallom, csak lakva ismeri meg egymást az ember. Sokan más arcukat mutatják a külvilágnak, mint amit otthon.
– Mitől fél a leginkább?
– Semmitől. Hiszen, ahogy a Szentírás tanítja: „Nem a félelemnek lelkét adta nékünk az Isten; hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét”
– Szétszórt?
– Ha belekezdek valamibe, nem biztos, hogy rögtön befejezem, viszont ez nem szétszórtság. Előfordul, hogy közbejön valami, ami fontosabb, és félbe kell hagynom az előzőt. Szeretem, ha a testem-lelkem rendben van, erre odafigyelek.
– Élvezi a sürgés-forgást?
– Persze. Az éltet.
– Kinek a véleményére ad?
– A családoméra elsősorban. A vőm is alapos ember, hála Istennek amolyan ezermester. A lányom és ő is adnak a véleményemre. Általában érvényesítem az akaratom, de csak akkor, ha látom, hogy valóban az a helyes.
– Szokott akadékoskodni?
– Néha. Viszont ez nem szőrszálhasogatás. Inkább a saját igazamat vívom ki, rábírom az embereket a saját akaratomra. Nagyon meggyőző tudok lenni. Nem szeretek feleslegesen pénzt kidobni, ezért mindent többször átgondolok, és erre kérem a körülöttem lévő embereket is.
– Érzékeny típus?
– Nagyon. Leginkább a szellemi beteg gyerekektől érzékenyülök el. Ha rájuk nézek, elszorul a torkom. A rakoncátlan kicsikkel nincs gondom, helyreteszem őket, de a sérült gyerekeket nagyon sajnálom.
– Hová utazna el legszívesebben?
– Dalmáciára. Szeretek egyedül lenni, jó érzés, amikor körbevesz a csend. A csendben ott van Isten. Akkor tisztán tudok gondolkodni és a lelkem is megnyugszik.
Simon Rita
