A közelmúltban, mindössze egy hónap leforgása alatt két bótrágyi fiatalember vesztette életét Kelet-Ukrajnában.
Ilyenkor a közösségi híroldalak kommentszekcióit elárasztják a „Dicsőség Ukrajnának! Dicsőség a hősöknek”, „Halál az ellenségre”, illetve a „Hősök nem halnak meg” rigmusok. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a közszájon forgó verzió szerint egyikük sem a szakadárokkal folytatott harcban esett el, bár a hivatalos jelentések ezt állították.
Ha hinni lehet a híreszteléseknek, az előbbit bajtársa lőtte le italozgatás közben, míg utóbbi saját kezűleg vetett véget az életének. Közös bennük, hogy mindketten a húszas éveiket taposták, szerződéses katonaként szolgáltak a fronton, és ugyanarról településről származtak. Hogy barátok voltak-e, arról nem tudni, mindenesetre haláluk körülménye sokakban kérdéseket vethet fel.
Első és legfontosabb probléma talán a dezinformáció. Bizonyára dicsőbb dolog azt állítani, hogy az adott személy Ukrajnát védve az ellenség kezétől halt meg, mint azt, hogy a társa ölte meg. Az ilyen eltusolások, megszépítések és hazugságok a szovjet korszakra voltak leginkább jellemzőek, de úgy tűnik, a dekomunizáció még nem jutott olyan szintre, hogy ezt a gyakorlatot kiiktassák. Az alkohol, mint tudjuk, mindenkinél másfajta reakciót vált ki. Egyesek a részegség hatására elálmosodnak, míg mások agresszívvá válnak. Ilyen emberek kezébe pedig életveszélyes fegyvert adni. Nyilván a toborzásnál ez nem számít szempontnak.
Vajon miért nincsenek pszichológusok a seregben? Hisz a harctéren átélt borzalmak a labilis idegzetű embereknél könnyen vezethetnek öngyilkossághoz, ahogy történt ez Vaszil Hrinnyel is. Az bizonyára nem lehet kifogás, hogy nincs pénz az alkalmazásukra, ugyanis a múlt év folyamán csak Kárpátaljáról több mint 215 millió hrivnya hadiadó folyt be az állami költségvetésbe.
