A cserediákok és önkéntesek gyakori vendégei a vidéknek, ám ritkán fejtik ki véleményüket az itteni tapasztalataikról. Most elmondják benyomásaikat, így mások szemén át is láthatjuk régiónkat.
Park Jihyeon Dél-Koreából érkezett Kárpátaljára. A helyiek csak Eszternek szólítják. Nagydobronyban végez missziós tevékenységet, angol tanárnőként is besegít a Nagydobronyi Református Líceum munkájába, viszont tevékenysége nem merül ki ennyiben. A tervek szerint két évig itt fog tartózkodni.
– Korábban is végeztél már hasonló feladatokat?
– Igen. Ezelőtt is részt vettem tinédzserek vezetésében és oktatásában. Koreában is dolgoztam angoltanárként különböző középiskolákban és nyelviskolákban – meséli az ifjú hölgy. Hét éve a Genlight ifjúsági missziós szervezet egyik vezetője vagyok. Az én munkám ebben a szervezetben az imaközösség vezetése, valamint téli és nyári táborokban való segédkezés. Tehát hasonló dolgokat csinálok itt, mint korábban a világ másik végén.
– A tanításon kívül missziós tevékenységet is vállaltál a helyi közösségben.
– Angoltanárként több korosztállyal foglalkozom a líceumban, az óvodában és roma óvodában is. Misszionáriusként az a munkám, hogy segítsem a tinédzsereket az Istenbe vetett hitük elmélyítésében. Angol bibliaórát vezetek a líceumban, valamint minden héten részt veszek a roma ifjúsági alkalmon, ahol gitárral kísérem az énekeket. Imádkozom, hogy elkezdhessek egy ifjúsági imaközösségi és bibliatanulmányozási alkalmat a romák között. Szintén tagja vagyok a líceum ének – és zenekarának, ahol furulyázom, illetve oktatom a diákokat. A Nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Gyermekotthon lakóit különböző hangszereken tanítom játszani. Ilyenek például a furulya, gitár és zongora.
– Milyen volt a beilleszkedés? Hogyan fogadtak a helyiek, kollégák, tanulók?
– A nagydobronyi emberek tárt karokkal vártak.
Annak ellenére, hogy alig ismertek, nagyon kedvesek voltak hozzám. Amikor megérkeztem, egy nagyon szép és kényelmes szoba várt rám. Még mindig emlékszem a kiírásra az ajtómon. Az állt rajta, hogy „Szeretünk” koreaiul és angolul. Két héttel később a 28. születésnapomat ünnepeltem, amikor kora reggel a diákok egy csokor virággal, egy doboz csokoládéval és egy általuk készített képeslappal leptek meg. Az igés képeslapra minden diák ráírta a nevét. Mindezek a váratlan, mégis gondosan kitervelt események arra utaltak, hogy nagyon szeretnek engem és tesznek azért, hogy otthon érezzem magam. Ennek ellenére mégis azt kell mondanom, nehéz volt a beilleszkedés. Először is, beilleszkedni nem csak annyit jelent, hogy megismerkedünk a helyi ételekkel, szokásokkal, kultúrával és emberekkel. El kell ismerjem, jó kapcsolatot kiépíteni olyan emberekkel, akikkel nem igazán van közös nyelvünk, kihívás. Másodszor, a beilleszkedés nem csak egy esemény, hanem egy folyamat. Sokszor akadnak nehézségek, de hálát adok Istennek, hogy ide vezérelt.
– Van-e valamilyen módszered, amivel hatékonyabbá tudod tenni az idegen nyelv oktatását?
– Először is elmagyarázom a szavakat vagy kifejezéseket angolul, aztán elmutogatom vagy lerajzolom a táblára. Aztán megkérem azokat a diákokat, akik jól értik az angolt, hogy magyarázzák el diáktársaiknak. No és magyarul is igyekszem elmondani az alapszavakat, majd kikeressük együtt a szótárból. A nyelvtudás hiánya nagy akadály lehet a társalgásban, de lehet ösztönző is, ami arra készteti a diákokat, hogy használják a már megszerzett nyelvtudást céljaik elérésében. Ezért ezek az akadályok kicsit lelassíthatják a tanulási folyamatot, de mindenképp pozitív hatással van a diákok nyelvtanulására. Úgy hiszem, az angoltanár legfontosabb feladata az, hogy olyan kreatív faladatokat biztosítson a diákoknak, amiben kipróbálhatják a megszerzett tudást.
Kedves Róbert számára Kárpátalján járni presztízskérdés. Azért választotta Beregszászt a Makovecz Hallgatói Ösztöndíjprogram keretében, mivel külhoni magyarként az Ukrajnában élő honfitársai helyzetét is meg akarta tapasztalni. Több helyen megfordult már, így nemcsak összehasonlítási alapja van, hanem párhuzamot is tud vonni.
– Jelenleg egy nyitrai lánnyal ketten vagyunk cserediákok a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán. A Partiumi Egyetemen tanultam szociológiát. Nagyváradon vágtam bele az első mesterképzésembe is, azt már európai szociálpolitikák szakon – számol be a huszonkilenc éves erdélyi srác. – A második mesterit a jelenkor története és nemzetközi kapcsolatokból végzem Kolozsvárott. Az első félévet otthon töltöttem, a másodikat már itt, Beregszászban. A Makovecz Program révén párhuzamosan tanulok a két helyen.
A kalandvágyó fiatal járt Debrecenben, Pécsett és Győrben is hasonló ösztöndíj-programoknak és szakmai gyakorlatoknak köszönhetően.
– Miért vonz a tanulás?
– Itt még nem állok meg, a doktorit is tervezem a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, Budapesten. A közigazgatásban, esetleg konzulátuson vagy nagykövetségen szeretnék elhelyezkedni. Pont azért csinálok ennyi mindent, hogy az ilyen helyekre, ahová amúgy nem könnyű bejutni, nagyobb esélyem legyen. Kárpátalját nem szerettem volna kihagyni. Ez különleges hely, mások szemében misztikus, épp ezért szerettem volna kipipálni a listámon. Az előző cserediákos élményeim és tapasztalataim után tudtam, hogy már mehetek „nehezített környezetbe”. És ez itt az.
– Hogyan boldogulsz?
– Mivel én is külhoni magyar vagyok nem esett nehezemre elfogadni, hogy nem értem az utcán beszélő emberek nyelvét, hiszen a románokét sem ismertem mindig. Itt ugyanaz a helyzet, annyi különbséggel, hogy itt már nem tudok átváltani a másik nyelvre, ha nem értik, mit kérek, mint otthon.
– Mi okoz még nehézséget?
– Az infrastruktúra hiánya. Pontosabban az utak nemléte. Fárasztó a sok pocsolya és sár kerülgetése. Emlékszem én, hogy gyerekkoromban mifelénk is jártak gumicsizmában az egyszerű emberek a falvakban, de azóta már leaszfaltozták az utakat. Itt még nem értek el odáig, úgy látszik.
Itt úgy érzem, mintha a 90-es évek maradványai keverednének a jelennel. Mintha abban az időben ragadtunk volna, mindössze annyi enged arra következtetni, hogy ez már a 21. század, hogy az emberek okostelefonokkal mászkálnak a sárban.
– Milyen benyomást tett rád az itteni társadalom?
– Nagyon szorgalmasak az emberek. Jellemző rájuk a hagyományőrzés és a konzervativizmus, valamint nagyon alaposak. Legalábbis sokkal megfontoltabbak, mint Magyarországon.
– Miért ajánlanád a fiataloknak, hogy részt vegyenek ilyen cserediák programokban, hogy pályázzanak ösztöndíjakat?
– Azért, mert megtapasztalni egy másik környezetet mindig előnyökkel jár. Egy más helyre elkerülve nemcsak ugyanazt az életet éli meg, mint a körülötte lévő emberek, és nem ragad be egy olyan világba, amit a környezete diktál. A „dobozon kívüli gondolkodás” nagyon fontos.
– Milyen következtetést tudnál levonni az eddigi tapasztalatok alapján?
– Az emberek hasonlóak, csak a gondolkodásmódjuk más. Azt lehet megfigyelni, hogy más dolgok értékesek számukra itt, másért adnak ki pénzt ott, másba fektetnek időt amott. Pécsett sok a panaszkodó ember, főleg a helyi lakosok. Debrecenben az anyagi értékre törekednek, hogy felmutassanak valamit. Itt kiemelkedő a hagyományőrzés. Nagyváradon és Kolozsvárott is sokkal lazábbak a fiatalok, a tanulást is félvállról veszik. Mifelénk a fiatalok hajnali 2-kor zsongják az utcát. Beregszászon viszont este 9-10 már estének számít. Ami itt akkorra befejeződik, Nagyváradon az csak éjfélkor kezdődik. Az ifjak itt biztosan megütköznének azon, ha látnák az unióba kikerülve, hogy az ottani suhancok csupán azért szórják a pénzt, hogy költsék. A norvégok 3-4000 ezer eurót is megkeresnek, ám el is költik, ezzel pörgetve a gazdaságot. Itt a pénzhiány elfogadottnak tűnik. Senki sem beszél róla, csak általánosságban, arról, hogy neki nincs, nem esik szó.
Robi szerint a kárpátaljai fiatalok alig térnek el az északkelet-magyarországiaktól. Kijev és esetleg Moszkva előtt még szeretne itt szétnézni, és eljutni a Vereckei-hágóra. Viszont első tapasztalatai alapján úgy látja, errefelé mindenhová nehéz eljutni…
Ónody Henrietta ettől a félévtől az Ungvári Nemzeti Egyetem diákja. Alig pár hét alatt már rengeteg élménnyel gazdagodott, sok emberrel összebarátkozott, nyitott és életvidám hallgató.
– Hogyan kerültél Győrből Olaszországba?
– Lassan hat éve Padovában élek. A győri egyetemen ifjúságsegítő szakra jártam, ott javasolták, hogy lássak világot. Olaszországban megtaláltam azt, amire vágytam. Teljesen kiegyensúlyozott lett az életem – kezdi beszélgetésünket a huszonhat éves lány. – Egy önkéntes programon keresztül jutottam el oda, fogyatékkal élőknek segítettem kilenc hónapon át. A projekt végén úgy döntöttem, maradok. Ám a végzettségemmel ott nem igazán találtam munkát, meg eleinte az olaszom sem volt olyan jó. Szerencsére egy nagyon jó helyre kerültem, egy amerikai családnál éltem, ott bébiszitterkedtem négy évig. Velük angolul beszéltem és betekintést nyerhettem a mindennapjaikba. A viselkedési szokásaikat is megismerhettem, ami óriási plusz. Tudni kell rólam, hogy imádom a különböző kultúrákat, ezért itt is csak úgy szippantom magamba a környék hangulatát. Idővel elkezdtem a padovai egyetemet, hiszen kellett valami „papír” is. Most másodikos vagyok magyar-orosz filológia szakon. Kint az oroszt a nulláról kezdtem, csak úgy, mint mindenki, de nekem még azzal is meg kellett birkóznom, hogy azt olaszul tanulom. Most már nincs gondom az utóbbival, az oroszt pedig itt akarom fejleszteni. Beleszerelmesedtem a szláv kultúrába. Élőben megtapasztalni pedig valami hihetetlen. Soha nem gondoltam volna, amit itt átélek. Hallottam, meg láttam a környékről híreket, képeket, de az közel sem adta át, milyen is az valójában. Most, hogy az ungvári egyetem diákja lettem, egyszerre két szakon is (szintén magyar-orosz), duplán kapom az impulzusokat. Július végéig itt leszek, addig szeretnék utazgatni is, érdekel Kijev, Odessza, Lemberg.
– Mik voltak az első tapasztalatok?
– Az előző félévben már érkezett két olasz lány, akik még itt voltak, amikor megjöttem. Ők nagy segítséget nyújtottak, rájuk hagyatkoztam, az ő ismereteik alapján fedeztem fel én is a dolgokat. Az első benyomások vegyesek voltak. Kezdjük az oktatással: szerintem túlságosan iskolai szintű. Viszont nekem ez most rendkívül hasznos, örülök, hogy lassan diktálnak és „vontatott” tempóban haladunk, mivel az orosz nyelvtudásom még nem a legjobb. Mi inkább a grammatikát gyakoroltuk Olaszországban, itt meg ugyebár olyan emberek vannak, akik anyanyelvi szinten beszélik azt, amit tanulnak. Az is meglepett, hogy itt, miután becsöngetnek, bejön a tanár és mindenki feláll. Az ottani orosz szakon legalább 200 ember van, a tanár nem is ismeri őket. Itt viszont mindenkivel bizalmas a kapcsolat. Az oktatók elkérték a telefonszámom, odafigyelnek rám, de ez általánosan jellemző, a többi diákkal is így bánnak. Az egyik tanárnő, aki beszél magyarul, nekem különórákat is tart.
Az iránytaxik (marsrutkák) külön élménynek számítanak a diáklánynak. Véleménye szerint az itteni emberek becsületesek, kimondottan vendégszeretőek és talpraesettek.
– A négyes számú kollégiumban, ahol jelenleg lakom, tűzeset volt. Egy szál köntösben rohantam ki. Az egyik ukrán ismerősünk viszont befogadott, adtak ruhát, harapnivalót készítettek meleg teával. Annyira jó volt a hangulat náluk, egyáltalán nem éreztem magam kellemetlenül. Mondhatni, kapóra jött a tűzeset, mert ezáltal betekintést nyerhettem egy ukrán háztartásba. Ott aludhattunk, és reggel palacsintát sütött az anyuka. Az olasz nők nem hiszem, hogy felkelnének egy órával korábban csupán azért, hogy valakinek reggelit készítsenek. Ott kényelmesebbek. Inkább elmennek a boltba és vesznek három brióst.
– Miben különböznek a legjobban az itteni lányok a nyugatiaktól?
– Ahhoz képest, hogy Olaszországot mondják a divat egyik központjának, itt sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek az öltözködésre. Sportcipőben, kényelmesen mentem egyetemre, erre mit látok: a legtöbb lány éjszakai bulizós sminkben, a jég ellenére is magassarkúban, szoknyában jön. Azt kell hogy mondjam, le a kalappal előttük! Gyönyörűek, és szembetűnő, mennyire odafigyelnek magukra. Az ország gazdasági helyzetéből ítélve nem ez lenne a magától értetődő.
Itt mintha fontosabb lenne jól kinézni, mint például jókat enni…
Úgy gondolom, emögött a sok smink mögött talán egy kis önbizalomhiány bújhat meg. Járok edzésre, és ott is megfigyeltem, hogy tizenötször megnézik magukat a tükörben, kivasalják a hajukat edzés előtt (!). Nagyon adnak arra, hogy ha valaki szemügyre veszi őket, akkor tökéletes képet alkosson róluk, még izzadás közben is.
Bara Tünde, Simon Rita
