Móré Csaba tekintélyt parancsoló magatartással, szelíd jellemmel és erős hittel rendelkezik. Lelkészeknél talán elvárható ez, mégsem túl gyakori, hogy ennyire meggyőző és hiteles viselkedést tanúsítsanak már fiatalon.
– Hogyan alakult ki benned ez az elhivatottság?
– Gyermekkoromban nem volt olyasmi, ami iránt igazán vonzódtam volna, egyedül a lelkészi pálya tetszett meg – kezdi beszélgetésünket a huszonkét éves kincseshomoki fiú. – Tizenegy éves korom táján fogalmazódott meg bennem ez gondolat. Ezt a gondolatot a későbbiekben az Úr formálta át az elhívatottság érzésévé. Folyamatosan e felé a hivatás felé terelt az „élet”, olyan behatások értek, ami arra vezetett rá, hogy nekem ezt kell választanom. A szűk családban nem volt lelkész. Ennek ellenére a szüleim is örömmel fogadták ezt a döntésemet. Miután felvettek értettem meg igazán, hogy nekem valóban itt a helyem a Sárospataki Református Teológiai Akadémiára.
– Mi volt az, ami igazán megerősített ebben?
– Folyamatosan kaptam azt a megerősítést, amely kiérlelte bennem azt a gondolatot, hogy jó helyen vagyok. Egyszerűbben szólva elhivatottságot éreztem.
– Mire van szükségük manapság az embereknek?
– Sokan a külsőségekre fektetik a hangsúlyt, ami viszont mellékes. Az egyetlen dolog, amivel az embereket nem csak bevonzani lehet a gyülekezetbe, hanem ott is tartani, az kizárólag Jézus Krisztus igéje.
– Miért jó minél előbb átadni Neki az életünket?
– Az Istennel megélt élet jelenti az igazi életet az ember számára. Az Alkotó képes egy olyan életet nyújtani, amelyben a fiatal (is) igazán boldog lehet, ahol stabil alapokra lel, ahol remény, cél és végül az örök élet birtokosa lehet. Az ember folyamatosan keresi a helyét ebben a világban és vezetésre szorul. Ha engedjük, hogy Isten belépjen az életünkbe, akkor ő azt teljes egészében megváltoztatja, alapjaiban véve formálja át. Egy másik megközelítésből nézve pedig azt mondanám, nem is annyira a többlet miatt „csábító” az Istennel megélt élet. A 23. zsoltárból ragadnék ki egy apró részletet: „megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam”. Az Istentől kapott elég, amely a legtöbbet jelenti az ember számára.
– Mi az, amit nem is gondolnának rólad?
– Szakácsnak tanultam Ungváron. Mielőtt a teológiára mehettem volna, muszáj volt elvégezni a középiskolát. De ez nem jelenti azt, hogy tudok főzni, csupán megtalálom a helyem a konyhában. A rossz tulajdonságaim közül azt emelném ki, hogy sokszor provokatív vagyok. És ezt nem mindenki tolerálja. Ha viszont velem csipkelődnek, azt nehezen dolgozom fel. Amennyiben Istenre figyelünk, ő rávilágít azokra a személyiségbeli hibáinkra, amelyeket korrigálnunk kell. A kísértés leküzdésében is segít.
– Milyen tévhitek vannak a lelkészekkel kapcsolatban?
– Talán az, hogy nekik mindig mindenre van idejük. Vagy az, hogy bármilyen helyzetben megállják a helyüket. Nekem is nehéz minden egyes élethelyzetben kellőképpen helyt állnom. Torzképet alkotnék magamról, ha azt mondanám, hogy mindig sikerül a lehető legjobban cselekednem.
– Van-e valamilyen hobbid?
– Nem versenyszerűen, de korábban sportoltam. Ez a teológiai tanulmányok alatt már abbamaradt, viszont amihez még a mai napig visszatérek, ha időm engedi, az az úszás. Az olvasgatásban is örömömet lelem, a tananyagon kívül is.
Simon Rita
