Nyolcvanharmadik évét tapossa Gábor Ferencné Veronika, akit Mezőkaszonyban mindenki a helyi nótafaként emleget. Mezőváriban látta meg a napvilágot 1935 májusában öt testvérével egyetemben. Kaszonyba egyik nővére „csalta” el. Férjével itt vásároltak annak idején házat és telepedtek meg. A testvérek közül mára ketten maradtak, húga hatvanéves. A szépkorú asszony rendkívüli szellemi frissességének köszönhetően élete minden mozzanatára pontosan emlékszik és szívesen mesél is róla.
– Második osztályos lehettem, amikor bejöttek az oroszok. A nyolcadik osztály után sajnos nem tanulhattam tovább, mivel hatan voltunk, édesapámat viszont elvitték a lágerbe. Elmentem dolgozni. Később hazajött, azon ügyködött, hogy minél többre jusson, de meggyengült egészsége miatt fiatalon, hatvankét éves korában meghalt. Szóval kellett a munkáskéz, akkor nem úgy volt mint most, hogy a gyereknek csak tanulnia kell. Hanem, ha le is ültem, édesanyám rögtön pörölt velem, hogy „Ennyit tudsz csak, tanulni? Gyere már, menni kell gyomlálni a hagymát!” Kevés férfi tért haza a lágerből, ezért rengeteget dolgoztunk. Aztán megalakult a kolhoz, és az ilyen tűzről pattant hajadonok, mint én is, odamentek dolgozni. Ugyan soványka voltam, de egészséges, a cséplőgépen az asztagot (búzakéve) raktam. A brigádvezető tett oda, azt mondta, jobb lesz ott nekem, mint a pelyvalyukban. Tudniillik ott nagy por volt, ki se látszottunk belőle… – eleveníti fel az egykor volt időket.
Az asszony 21 évesen ment férjhez, 42 évet élt le egyetértésben, békességben a férjével. Ferenc kénytelen volt elmenni Oroszországba, különféle építkezéseken dolgozott, mert itthon nehezen boldogultak. Veronika itthon maradt két gyermekükkel, közben továbbra is eljárt a szovhozba. Utoljára a dohányba járt, aztán ötvenöt évesen nyugdíjba vonult. Férje immár húsz éve jobblétre szenderült.
– Most letört egy kicsit, hogy nem látok jól. Zöld hályoggal műtöttek, jó is volt egy ideig, de most megint nem látok a jobb szememre. Más betegségem nincs hála Istennek, se cukrom, se vérnyomásom. Igaz, korábban volt eltörve a lábom, meg operáltak az epémre, de az már régen volt. Hogy kinek köszönhetem a jó génjeimet? Nyilván a szüleimnek, édesanyám 77 évesen ment el, édesapám is ki tudja meddig élt volna, ha nincs a láger.
A húga, Iduska Mezőváriban lakik, neki is két gyermeke van, az egyik családjával él együtt. Veronika egyik unokájával, Líviával és annak családjával lakik egy háztartásban. Két dédunokáját – Áronkát és a kis Líviát – így napi szinten pátyolgathatja. Összesen öt unokának és hét dédunokának örülhet.
– A fiam Zápszonyban lakik. Hívott magukhoz, de én itt maradtam Kaszonyban, hisz ezt a házat mi építettük az urammal, itt érzem jól magam. Nagyon jól megvagyok a gyerekekkel. Sokat mesélek a régi időkről, énekelek nekik. Háziasszonykodom, megfőzök. Igaz, ilyen újabb dolgokat már az unokám készít, én ahhoz csak előkészítem az alapanyagokat, a keze alá dolgozok. Sütni nem annyira szeretek, bár régen a lakodalmakba de sokat sütöttem… – mondja nagyot sóhajtva.
– A táskaleves a család kedvence meg a rakott tészta túróval, a derelye, a gőzön főtt. Régen nem ettünk ennyi húst, mint most. A mai fiatalok már nem tudnak hús nélkül élni, pedig nem jó az a szervezetnek. Annyi lekvárt főztek régen mamámék, hogy volt kilenc szilkével is a padon. De tavaszra mind elfogyott, úgy szerettük. Egészségesek is voltunk. Ha meg betegedek lettünk, édesanyám nem szaladt rögtön az orvos után. Belecsavart a vizes lepedőbe, jól betakart, aztán kiizzadtuk magunkból a betegséget. Láz esetén felhozták a pincéből a nagy babakrumplit, azt felszeletelte, beletette a tenyerükbe, meg a talpunkra és átkötötte. Az is mindjárt lehúzta a lázat – avat be az egykor volt titkos praktikákba.
A pozitív, optimista asszony mindig azon van, hogy összetartsa, ha kell, megbékítse a családot. Mert a szeretet és a jó Istenbe vetett hit mindent megold, tartja. Azt azonban szomorúan konstatálja, hogy barátnői mind elhunytak, mára csak egy maradt, Berta. Így ma nem nagyon van kivel összejárnia. Vasárnaponként el nem maradna a református istentiszteletről, ő kezdi az éneket. A házimunkák elvégzése után szabad idejét arra használja, hogy felidézze a régi népdalokat, balladákat, verseket. Néhányat közülük le is jegyzett. Nagy vágya, hogy egyszer akár könyvalakban megjelentesse valaki. Veronika néni köszöntőket sem restell írni.
– Legutóbb éppen egyik dédunokám eljegyzésére írtam néhány sort: „Sok szépet szeretnék elmondani mostan, de szó ahhoz nincs, ami a szívemben van. A szívemben annyi jó kívánság, hogy kitelne abból nem egy szép imádság. Minden szép imának az legyen a vége, hogy legyen ez ifjú párnak sok-sok boldog éve. Érjék el még sokszor e szép ünnepnek napját, áldás ragyogja be minden léptetek nyomát” –citálja folyékonyan fejből. Számos balladát tud. Egyik kedvence a 13 aradi vértanúról szóló, amit még a nagyapjától, Szász Mózes Árontól tanult. Nagyon szerette, mint mondja, mert gyorsan tanult, szívesen énekelt neki – meséli, majd rázendít egy nótára, amit annak idején a férje énekelt, amikor szerenádot adott neki.
Magyar Tímea
