Ödönke régi cimbora. Lelkünk mélyén ott lapul bennem és benned is. Kissé bamba, kissé rosszul öltözött, kissé ijedős, de ha a szemébe – vagyis tükörbe – nézel, múlhatatlan optimizmust látsz megcsillanni a tekintetében.
Ez az optimizmus vezette példának okáért Tiszapéterfalvára, ahol úgy döntött: pecázni fog. Így Ödönke most horgászik. Igaz, természetes ukrán vizeinken szigorú horgásztilalom van – biztos ennek lehet köszönni, hogy már szálkát sem lehet fogni a Tiszában, ami 15-20 éve még „ontotta” a halat – de Ödönke törvénytisztelő. Mert ugyan mi kell a horgászathoz? Hát víz, pecabot, damil, horog meg horgász. Barátunk horgot és damilt kapott a „keresztanyjától”, aki ugyan nem tündér keresztmama, de azért aranyos. Vizet meg rögtön talált Tiszapéterfalva főútján egy több négyzetméteres gödörben.
Ödönke tehát a horgászok örök optimizmusával lógatta vízbe kukacát és most (is) várja a csodát. A csodát, mert az, hogy halat talál fogni, legalább akkora csoda lenne, mintha egyszer csak jönne széphazánk állami útkarbantartó kommandója és megszüntetné Ödönke saját különbejáratú halastavát a tiszapéterfalvai főúton. Hát én nem tudom, de szerintem nagyobb valószínűséggel fog Ödönke piranyával keresztezett kékcápát Tiszapéterfalva főútján, minthogy ez bekövetkezzen.
De azért reménykedünk. Mi, tiszaháti Ödönkék, akik három évtizede javíthatatlan optimizmussal várjuk a csodát, vagyis azt, hogy egyszer közútjaink járhatóak lesznek.
U.i.: Ödönke testi épségét szívükön viselik az arra járók. Mikor a gépkocsivezetők tapasztalták, milyen kitartóan lógatja vízbe a horgát, hát megajándékozták egy láthatósági mellénnyel. Így most barátunk már az útkaparók szép sárga fényvisszaverős mellényében várja a kapást, vagy azt, hogy valaki felszámolja a halastavat Tiszapéterfalva központjában.
Matúz István
