Váradi Sándor sokoldalúságát a KISZó már öt évvel ezelőtt felfedezte. Akkor tetováló koktélmesterként szerepelt, aki egy alakulóban lévő zenekar fronténekesének készült. A fotózás már akkor is érdekelte, amit azóta már mesteri szinten űz. Nem túlzás azt mondani, hogy verhetetlen a megismételhetetlen pillanatok megörökítésében.
Gyerekkorában a musical színészet érdekelte, mivel mindig is szeretett énekelni. Trombitázott, belekóstolt a rádiós műsorvezetésbe, és a sport sem állt távol tőle. A huszonhét éves srác saját elmondása szerint utál dolgozni, a fizikai munkát ki nem állhatja. Emiatt is keresett kibúvót az alól.
– A fotózás a szerelmed. Mikor találkoztatok és hogyan alakult a kapcsolatotok?
– Korábban nem hittem, hogy valóban fényképezni fogok, aztán az utóbbi négy évben olyan robbanásszerűen jött az egész, csak úgy kinőtte magát a dolog. Nem tudom megmondani, hogyan és miért mélyedtem bele, egyszerűen magával ragadt a szenvedély, és valóban szerelem lett – kezdi beszélgetésünket a kaszonyi fiatal. – Miután elárasztott ez az érzés, elkezdtem egy professzionális gépre gyűjteni, amit először sokan nem értettek, és pénzkidobásnak tartották. A sok munka meghozta a gyümölcsét, most végre azzal foglalkozhatom, amit igazán szeretek.
– Maximalistának vallod magad.
– Az esküvői fotózás szerintem óriási felelősség, mivel olyan pillanatok megörökítése a feladatunk, amelyek soha nem térnek vissza. Ha elszalasztottuk, ezzel óriási hiányt okozhatunk az ifjú párnak. De nem bánom ezt a rám helyezett terhet, mivel vallom: teher alatt nő a pálma. Sosem vagyok elégedett semmivel. Lehet emiatt is sikerült annyit fejlődnöm az utóbbi időben. Mindig a jobbra kell törekedni. Gyakran mondják, hogy a fotózáshoz nem kell tehetség, mert az tanulható. Valamilyen szinten igen, viszont a látásmód és a kreativitás adottság kérdése. A szív a motorja az egésznek.
– Melyik része a legélvezetesebb számodra?
– Gyerekcentrikus vagyok, imádom őket. Ők tudják átadni a legőszintébb pillanatokat, amit előszeretettel örökítek meg.
– Ki lehet öregedni a szakmából?
– Tíz-tizenöt év a „lejárati idő”. Esküvői fotósként a lépés tartása elengedhetetlen, viszont úgyis jönnek majd újak, fiatalabbak, akik még jobban tudják alkalmazni az új technikákat. Az innovációval nem könnyű felvenni a versenyt. Nehéz kirobbanni, és távolabbi vizekre evezni, nekem talán mégis sikerül.
Egyre több külföldi felkérésem van, még afrikai vőlegényem is lesz. Nem tartom elképzelhetetlennek a külföldi porondon való érvényesülést. Épp ezért vágok most bele erőteljesen a nyelvtanulásba.
– Mire fekteted a legnagyobb hangsúlyt?
– Úgy kell elkészíteni a képeket, hogy már ne kelljen sokat babrálni velük. A szerkesztés sok időt vesz el, az utómunka hosszadalmas. Ha nem úgy fotóznék, hogy előre gondolkodom, plusz rögtön törlöm is a nem megfelelő képeket, akkor nagyon elmaradnék a dolgokkal. Hétről hétre befejezem az aktuális anyagot, hogy a következő esküvőn már teljesen a párra tudjak koncentrálni, ne legyen más a fejemben.
– Itt még nem áll meg a tudományod…
– Az éneklés iránti vonzalmam megmaradt, csupán a fotózás miatt háttérbe szorult. Jelenleg a tetoválást tekintem hobbinak. Tizennyolc évesen elmentem katonának és jóformán rám kényszerítették ezt a tevékenységet a művészi hajlamom miatt.
– Mennyire elterjedt nálunk a tetoválás?
– Egyre többen csináltatnak maguknak. Húsz év múlva több tetkóval rendelkező személy lesz, mint anélküli. Gyorsan fejlődik ez a szakma is, én csak azoknak és olyasmit vállalok, amiben biztos vagyok, hogy kiválóan sikerül. A tetkó nem játék, hatalmas felelősség varrni. Manapság sokan divatból tetováltatnak, ami hiba, mert az változik. Nekem nem az az első számú cél a tetoválással, hogy pénzt keressek. Először mindig megpróbálom lebeszélni a klienst. Csak és kizárólag akkor kezdek hozzá, miután látom, hogy hajthatatlan az illető. Nekem nincs tetoválásom, mivel nem érzem azt, hogy bármit is magamon kellene viselnem egy életen át. Túl gyorsan változik az ízlésem.
– Mit szeretnél még kipróbálni?
– Az extrém sportok, például a siklóernyőzés iszonyatosan vonz. Nagyon szeretnék utazni. Úgy gondolom, a kreativitáshoz elengedhetetlen, hogy minél több élményt szerezzünk. Másképp nagyon hamar ki lehet égni a szakmában. Azt sem tartom kizártnak, hogy egyedül nekivágjak bizonyos helyeknek, fényképezőgéppel a nyakamban. Tibet vagy Thaiföld például nagyon érdekel. Jó lenne szerzeteseket fotózni. Sok minden van még a tarsolyomban, de nem akarok mindent elmondani. Aki nyomon követi a tevékenységem, majd meglátja, mit érek el…
Simon Rita
