Már nem tudna meglenni gyerekzsivaj nélkül. Sok időt tölt munkahelyén, a ráti óvodában, s amikor hazamegy, várja a negyven árnyi föld, a háztartás. Imádja a gyerekeit, nem kedveli viszont a hazug embereket. Mindenről megvan a véleménye, s hangot is szokott neki adni, még ha az nincs is mindenkinek ínyére. Amikor ideje engedi, szakirodalmat olvas, mert fontosnak tartja, hogy folyamatosan fejlessze magát. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Mormul Alica, a ráti óvoda igazgatója.
– Minek vagy kinek a hatására választotta a pedagógusi pályát?
– Valószínűleg Palotai Etelka néni magyar tanárom hatására döntöttem a magyar filológia mellett, de az osztályfőnökömtől, Demjén Jóska bácsitól is rendkívül sokat tanultam, olyan volt számunkra, mint egy édesapa. A szürtei középiskola elvégzése után az Ungvári Állami Egyetemre felvételiztem, s 1992-ben magyar nyelv és irodalom szakon diplomáztam. Mivel magánúton tanultam, közben dolgozni kezdtem, egy évet óvónőként, majd öt éven keresztül szülőfalumban, a ráti általános iskolában szervező tanárként tevékenykedtem. 1991-ben felkérést kaptam a járási oktatási osztálytól, hogy mivel nyugdíjba vonult a korábbi vezetőnő, vállaljam el az óvoda irányítását, s én igent mondtam. 24 éves voltam, eleinte tartottam attól, képes leszek-e megbirkózni egy egész intézménnyel, de ma már nem bánom egykori választásomat.
– 27 éve változatlanul egy helyen dolgozik, nem fásult bele?
– Nagyon szeretem a gyerekeket, a kollégáim is rendkívül empatikusak, segítőkészek, olyanok vagyunk gyakorlatilag, mint egy nagy család. S ha az ember azzal foglalkozik, amit szeret, nem un rá. Nem is tudnék már meglenni a gyerekzsivaj nélkül. Amikor odajönnek, megölelnek és azt mondják, „nagyon szeretlek Alica néni”, az mindennél többet ér.
– Mire saját gyermeket vállalt, már nyilván számos tapasztalatot szerzett a gyereknevelés terén.
– Valóban így történt. A picik mellett megtanultam, mikor melyik praktika a legcélravezetőbb egy gyereknél. Alexandra lányom most tizennyolc éves, az Ungvári Nemzeti Egyetem angol szakán tanul, Zoltán kisfiam hetedik osztályos az ungvári ukrán nyelvű líceumban. Hála Istennek jól tanulnak, Szandi már akkor perfekt beszélte az angolt, amikor felvételizett. Korábban összebarátkozott és később is tartotta ugyanis a kapcsolatot azokkal a gyerekekkel, akik kétévente jöttek tanáraikkal Rátra a hollandiai Sneekből nyári gyakorlatra. A felnőttek újították fel az óvoda zenetermét, a konyhát, bevezették a gázt. Egyébként vegyes házasságban élek, a férjem ukrán nemzetiségű, s mivel ő csak ukránul, én viszont csak magyarul beszélek a gyerekekkel, mindkét nyelvet jól elsajátították. Amikor összeházasodtunk és hozzánk költözött, a férjem, mivel a magyarországi Kiskunhalason volt katona, már beszélt magyarul. Később tovább tökéletesítette nyelvtudását, s a gyerekeken kívül minden családtaggal magyarul társalog.
– Hol hozta össze önöket az élet?
– Olekszij Cservonára való, de Csapon találkoztunk. Én oda jártam zeneiskolába tangóharmónikázni. Ő akkor már dolgozott. Egy ideig randevúzgattunk, aztán megszakadt közöttünk a kapcsolat, majd ismét összejöttünk és azóta együtt vagyunk.
– Gyermekei nevelése, terelgetése inkább Önre hárul?
– Szandika inkább velem beszéli meg a dolgait, olyanok vagyunk, mint a barátnők, mindent megvitatunk. Tisztában van vele, hogy csak a szülei akarnak igazán jót neki, hogy a mai világban a barátnők sokszor irigyek, rosszindulatúak… Valahányszor felhív telefonon, mindig azzal fejezi be, hogy szeretlek, anya. Kívánhat ennél többet egy anya? A kisfiam talán egyformán kikéri mindkettőnk véleményét. A férjemmel azt szeretnénk, ha itthon maradnának, de nem tudhatjuk, mit hoz a jövő.
– Faluhelyen mindig van teendő. Amikor egy fárasztó munkanap után hazaér, jut ideje önmagára?
– Nem igazán. Vár rám a házimunka, a negyven árnyi kert. Nagyon sok virágom van, muskátli, rózsa. Aki feljön az udvarunkra, szokta is mondani, hogy annyi virágom van, akár egy szanatóriumban. 11 óránál korábban nem szoktam ágyba kerülni.
– Jut ideje valamilyen hobbira?
– Olvasni szeretek, elsősorban szakmai irodalmat, igyekszem fejleszteni magam.
– A fakanál kinek a kezében van önöknél?
– A főzés az én feladatom. Kedvelem az új internetes vagy a kollégáktól kapott recepteket. A család kedvence a rántott hús, a franciasaláta, mindenféle édesség. Szívesen készítek szilvalekváros gőzön főttet. Csak a tejes ételeknek nincs nagy keletje nálunk, de egyébként mindenevők vagyunk.
– Van olyan házimunka, amit nem szeret?
– Nincs. Hiába egyke gyerekként nőttem fel, mivel édesanyám jegyző volt a községházán és keveset tartózkodott otthon, főleg a nagymamám nevelt. Tőle sajátítottam el mindent a gyúrástól a gyomlálásig, a töltött káposzta csavarásától a mosásig, és megtanultam, hogy nincs apelláta, a tennivalókat senki nem végzi el helyettünk. Sajnos már nincs közöttünk, ahogy édesapám sem. Édesanyám áttelepült Kisvárdára, de gyakran hazalátogat.
– Ragaszkodik a tárgyakhoz?
– Egyes tárgyakhoz igen, például imádom a szép edényeket, főleg a poharakat.
– Említette, hogy lánykorában harmónikázott. A zene mindmáig közel áll Önhöz?
– Szeretem a muzsikaszót, a harmónika mellett zongorázni is megtanultam, s két évvel ezelőttig zenei nevelő voltam az óvodában. Odahaza egy szintetizátorom van. Ha az egyik unokatestvérem, Szidor Imre, eljön hozzánk, mindig kéri, játsszam el neki az egyik kedvencét, az Eresz alatt fecskefészek kezdetű dalt. Azzal szoktam elhárítani, hogy az óvodában hagytam a harmónikát. A lányom is zongorázik. Szerettem volna, ha a fiam megtanul szaxofonozni, de nem akart. Őt a sport, a futball érdekli, a szobája tele van ragasztva Cristiano Ronaldo fotóival. Szeptembertől beíratjuk egy sportszakkörbe.
– Hisz a horoszkópoknak?
– Valamikor bejön a jóslatuk. Bika vagyok, határozott ember, kitartok a döntéseim mellett. De előtte kikérem a kollégák, odahaza pedig a férjem véleményét.
– Van kedvenc mondása?
– Reggelente munka előtt még lemegyek a kertbe, amíg nincs meleg, addig végzem el az aktuális teendőket, ahogyan a szomszédasszonyaim is. Amikor öt órakor találkozom velük, gyakran mondom biztatásul magunknak, hogy na, aki korán kel, aranyat lel. Télen is öt órakor kelek, mert indítom a családot, kit iskolába, kit egyetemre, kit munkába, s az a tapasztalatom, minél korábban kezdem a napot, annál több mindent el tudok végezni.
– Könnyen megbántódik?
– Eléggé, könnybe is lábad a szemem, ha tudom, hogy nincs igaza az illetőnek. De hamar megbocsátok.
– Kit vinne magával egy világ körüli útra?
– Csakis a családomat. Ha nyernék a lottón, elutaznánk New Yorkba, az ottani rokonokhoz. A környező országokban már jártam, Romániába, Moldáviába is hívnak a rokonok, tervezzük a bulgáriai tengerpartra való kiruccanást is, de mindig közbejön valami.
– Mivel lehet a leginkább felbosszantani?
– Ha valaki nem őszinte. Én szépen, mindenkinek megmondom a szemébe, amit gondolok, és ugyanezt várom el másoktól is. Nem szívelem a kibeszélést, a pletykát.
– A vallás milyen szerepet játszik az életében?
– Istenhívő római katolikus vagyok, csak akkor maradok el a vasárnapi miséről, ha esetleg rosszul érzem magam.
– Van valamilyen uralhatatlan félelme?
– A szülésem óta – császármetszésem volt – félek a mély víztől és a magasságtól.
– 27 éve van a szakmában. Milyen szembetűnő változást tapasztalt?
– Azt mondogatják az emberek, hogy rossz világ van, mégis azt tapasztalom, hogy nagyon elkényeztetik a gyerekeket. Bármit kíván a csemete, a szülők azonnal megadják neki, minden ellenszolgáltatás nélkül. Ezért nem értékelnek semmit, a kicsi koruktól kezükbe adott számítástechnikai eszközök miatt idegesek, türelmetlenek, hiperérzékenyek. Sajnos a szülőkkel is rendkívül nehéz megértetni – tisztelet a kivételnek –, hogy nem mindig a gyereküknek van igaza. Majomszeretettel csüggnek rajtuk, s minden problémáért a pedagógusokat hibáztatják, ahelyett, hogy több időt töltenének vele.
– Milyen tervek foglalkoztatják jelenleg?
– Nyárra bezár az óvoda és felújításra kerül az intézmény. Sok gyereket azért nem tudunk felvenni, mert nincs elég férőhely. Remélem, a felújítás és a bővítés után azokat is fogadni tudjuk, akiket eddig el kellett utasítanunk.
– Mi hiányzik leginkább a gyerekkorából?
– A nagymamáim. Egyiket egyévesen vesztettem el. Édesapám édesanyját viszont, aki gyakorlatilag felnevelt, mint említettem, nagyon nehezen engedtem el. A munkahelyemen értesítettek róla, hogy menjek haza, mert meghalt. Ráborultam és úgy sírtam, hogy elkezdett lélegezni. Még egy teljes napig élt…
Magyar Tímea
