Elkötelezett, bátor és precíz. Egészen fiatalon kapott „állásajánlatot”. A hivatásához szükséges tanulmányai vége felé járó kispap nem riad vissza az kihívásoktól. A sértődékenység nem jellemző rá, jókedvű, bár kissé hiszékeny. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Virág Szabolcs, a Tiszapéterfalvai Görög Katolikus Egyházközség kispapja.
– Felmenői között nem volt pap. Hogyan döntötte el, hogy ezt a hivatást választja?
– A majdnem színtiszta református vallású Tiszapéterfalván sokáig nem volt görög katolikus templom. 2003-tól létezik hivatalosan, mint egyházközség. A kezdetek kezdetén a művészeti iskolába jártunk liturgiákra. Én akkoriban még csak hébe-hóba. Emlékszem, egyszer épp az első sorban ültem a templomban, amikor megszólított az atya, hogy menjek ministrálni. Nem is tudtam akkor, hogy azt eszik-e vagy isszák, de elvállaltam. Természetesen mindent elmagyaráztak. Az oltárszolgálat alatt boldog voltam, de kicsit izgultam, hogy annyi ember elé kell kiállnom. Még köhögni sem mertem. Ez után az első szent liturgia után, amikor gyermekként bedobtak a mély vízbe, már egyre több feladatot bíztak rám. Első áldozásomkor kaptam egy Szentírást, amihez rövid kis üzenetet is mellékeltek, amin ez állt: erősödjek meg a templomi szolgálatban és maradjak meg benne. Eleinte ezt a meghívást próbáltam figyelmen kívül hagyni, nem vettem komolyan. De nem tudtam ellenállni a belső késztetésnek, rájöttem, nekem Isten mellett a helyem.
– Ennek hatására került papi szemináriumba.
– A kilencedik osztály elvégzése után a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceumban tanultam három évig. Nem volt kérdés, milyen pályát választok. Ungváron, a Boldog Romzsa Tódor Görög Katolikus Hittudományi Akadémiára akartam felvételizni. Sajnos elsőre nem sikerült, de ma már örülök ennek, mert lehet, ha az is olyan zökkenőmentesen zajlik, mint addig minden, akkor most talán kicsit egoistább lennék. Természetesen a kudarc miatt magam alatt voltam, de a következő évben ismét megpróbáltam. Addig hittant tanítottam, tovább szolgáltam az egyházközségben. Másodszorra már bejutottam. Eleinte nehéz volt, mert nem elég, hogy meg kellett tanulnom ukránul, még az ószláv nyelvet is el kellett sajátítanom, mert náluk így megy a liturgia. Annak érdekében, hogy tökéletesítsem az ukrán nyelvtudásomat, egy évig Husztbaranyán bazilita szerzeteseknél is szolgáltam. Jelenleg ötödéves hallgató vagyok. A következő tanévben Tiszacsomán leszek gyakorlaton. Ezt követően még két évem marad hátra a tanulmányaimból, aminek végén komoly tudásról kell számot adni.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Régebben nagyon szerettem pecázni, de erre manapság már nincs időm. Kosárlabdázni is szeretek, azt még néha gyakorlom, de újabban inkább focizom. Ezenkívül főleg az olvasás az, amire sok időt szánok, mivel ukrán nyelven tanulok, és szeretném, ha magyarul is ugyanúgy ki tudnám magam fejezni. A szakirodalom mellett a szépirodalmat is kedvelem, nagy Gárdonyi
-rajongó vagyok.
– Hogy áll a pontossággal?
– Az öt perc mindig kell. A viccet félretéve, igyekszem mindenhová időben, sőt kicsivel korábban odaérni. Ha mégsem sikerülne, azt jelzem előre. És ezt másoktól is elvárom.
– Jó emberismerő?
– Én még hiszek az emberi jóságban, amire néha rá szoktam fázni. Kissé naiv vagyok. Próbálom meglátni az emberekben a jót, hiszen az mindenkiben ott van, csak nem mindenki tudja előhozni. Ez a környezettől függ. Ha állandóan negatív emberekkel veszi körül magát valaki, akkor egy idő után elfelejt pozitívan gondolkodni.
– Egyetért azzal a közmondással, miszerint nem szól szám, nem fáj fejem?
– Nem mindig sikerül így cselekedni. Általában kimondom, amit gondolok, kissé szabad szájú vagyok. Ha érzem, hogy igazam van, és valaki támadja a kijelentésemet, akkor visszatámadok.
– Milyen emberi tulajdonság dühíti fel?
– A közömbösség. Ha valakit nem érdekel, hogy mi van a másik emberrel, mi történik a világgal, a szűk környezetünkkel. A kivándorlás is egyfajta passzivitás a fiatalság részéről.
– Könnyen bizalmat szavaz az embereknek?
– Igen. Ez a hiszékenységemből fakad. Sajnos már származott ebből hátrányom is. De ez nem változtatott meg, ugyanúgy bízom az emberekben. Nem fordulhatok el másoktól azért, mert egyszer valaki átvert.
– Mi az, amit nem is gondolnának Önről?
– Romantikus alkat vagyok. Könnyen szerelmes leszek. Amikor van barátnőm, mindenféle aprósággal meglepem, sőt már az ismerkedés alatt is sokat kedveskedem.
– Van valamilyen rigolyája?
– A pontosságon kívül elvárom, hogy amit kérek, végrehajtsák. Ha én megteszek mindent egy adott dologért, akkor úgy gondolom, másnak is oda kell tennie magát. S ha nem így cselekszik, zavar.
– Hogyan reagál, ha hazugságon ér valakit?
– Hallgatok. Várok, hogy miket mond még. De nem szoktam szembesíteni ezzel az illetőt, senkit sem szeretek leégetni mások előtt. Csupán onnantól kezdve megválogatom, mit mondok el neki.
– Feledékeny?
– Néha igen. Emiatt noteszt vezetek, minden fontosabb dolgot felírok.
– Ha tehetné, kinek bújna a bőrébe egy napra?
– Mindegy, ki lenne az, csupán az a lényeg, hogy olyan ember legyen, aki akkor élt, mikor nagyapám. Szeretném őt látni, mivel nem ismertem. Születésem előtt hét évvel hunyt el. Sokan mondják, hogy hasonlítok rá mind kinézetre, mint természetre. Kíváncsi lennék arra, hogy ez valóban így van-e…
Simon Rita
