Valamikor, nagyon rég, jó barátom volt Sirokkó, Dáma, Orpeló, Kati és Rangeur. Ezek a cimborák egy lovarda négylábúiként kerültek kapcsolatba velem, Ők voltak azok a versenylovak, melyek megértették velem, hogy a galopp vagy militari-pályán milyen összhang is kell legyen ló és lovasa között. Hogy mekkora élvezet a fenekünk alatt nyerget érezve vágtatni bele a lenyugvó napba, és nem gondolni a holnappal, hogy milyen csodálatos érzés repülni az akadály felett, miközben nem hallod a XX. század gépeinek zakatolását, csak azt, ahogy összeolvad a zihálásod a ló lélegzetvételével.
Aztán teltek az évek és a j(l)óbarátaim eltűntek a mindennapok gürcölésében. Mi több, a korral jöttek a kilók és mára be kell látnom, hogy mázsa fölötti testsúllyal, megkopott reflexekkel, romló egyensúlyérzékkel nem én leszek Kárpátalja ördöglovasa. De mégis ott bujkált valahol a tudat alatt a vágy a lószagra, a gondosan olajozott nyeregszerszám illatára és a vágtára egy őszi mezőn. S ezzel nem csak én vagyok így, hiszen mára Ugocsában egyre többen gondolják úgy, hogy megéri időt, pénzt és energiát fektetni a négylábúakba, hiszen a lósport nemcsak az eredményekről, díj-szalagokról és érmekről szól.
Sokkal inkább ember és állat több ezer esztendős szövetségéről, ahogy azt Nagyszőlősön a Margitics Szelíd Lovasiskolában tapasztalhatjuk. Ildikó és férje, Erik ugyanis igencsak rendhagyó módon kötött ki a lovaknál.
– Nagyon érdekesen indult ez a lovasoktatás – meséli Erik. – Az egész onnan indult, hogy volt egy tanyánk, ahol gazdálkodtunk és a család egyik barátjától megkaptuk első lovunkat, Szelídet. Gőzöm nem volt a lovasoktatásról, mi több, a lovaglásról sem, így Szelídnek be kellett érnie azzal, hogy fél évig amolyan nagyra nőtt kutyaként elvolt a tanyán. Kapott enni-inni, patkoltattuk, lecsutakoltuk, megsimogattuk, de alapvetően semmilyen munkát nem végzett.
Egyszer aztán egyik munkásunkkal dolgoztam a farmon, amikor Szelíd kötekedve ellopott egy szerszámot. Röhögve értésemre adta, hogy ő márpedig kiverekszi magának azt a figyelmet, ami megilleti, mégha a teljes szerszámosládát is ki kell rámolja.
Valahol akkor értettem meg, hogy a ló számára kevés az, hogy fedezzük fizikai szükségleteit. Az abrak és itatás mellett legalább olyan fontos, hogy munkával és jó munkakapcsolattal is ellássuk.
– Tehát elkezdett foglalkozni vele…
– Könnyű lenne ezt így leszögezni, de az igazság az, hogy semmilyen tapasztalatom nem volt a lovaglás terén. Először Tatárszentgyörgyön, majd Kunszentmiklóson sajátítottam el az alapokat és a lovastúra-vezetői ismereteket, és csak utána kezdtem el komolyan foglalkozni Szelíddel. A gépszíj – akarom mondani a futószár – meg aztán elkapta az egész családot. Emőke igazi amazon lett, aki Harley nyergében érzi igazán jól magát. Legutóbb a KurucFeszten a Pro Cultura Subcarpathica alapítvány szervezésében létrejött lovasbemutatót is megnyerték, és feltett szándéka, hogy Magyarországon szerez lovasedzői képesítést. A középső lányt, Annát inkább a díjugratás érdekli, a legkisebb, Eszter pedig egyelőre csak a hucul lovakon poroszkálgat.
– Mekkora állománnyal dolgoznak?
– Egyrészt ott van Harleay, „aki” egy Orlov-ügető, aztán van négy hucul lovunk, amelyek nagyon jóindulatúak a lovas gyógypedagógiában és mozgásterápiában is kiválóan használhatók és egy pónink is.
– Elhangzott egy érdekes kifejezés: lovasterápia. Mondana erről pár szót?
– Hogyne. Az egésznek az a lényege, hogy testileg vagy szellemileg sérült gyermekek számára tartunk lovasoktatást. Ennek során érdekes módon nem én, hanem az állat tanít meg bizonyos dolgokat a páciensnek. Például az ügetés során pont azok a felsőtest-izmok vannak megtornáztatva, amelyek egy egészséges ember esetében a kocogás során dolgoznak. Ennek következtében a tolókocsiba kényszerült páciensnek a futás és gyaloglás érzetét nyújtja a lovaglás. Javul az egyensúlyérzet, izmosodik a felsőtest és nő az önbizalom – ez a lovas-mozgásterápia lényege. Szellemi fogyatékosoknál viszont az ember-állat kapcsolat egészséges kialakítása a cél. Ha a beteg elhiszi, hogy az a több mázsás állat nem akar neki ártani, hanem barátja szeretne lenni, könnyebben megnyílik és a társadalmi kapcsolatait is egyszerűbben tudja majd kiépíteni.
– Óhatatlanul felmerül a kérdés − mennyire veszélyes dolog a lósport?
– Figyelembe kell vennünk, hogy egy több mázsás állattal dolgozunk, amelyikre fizikálisan nem tudjuk rákényszeríteni az akaratunkat. Egy 70-80 kilós ember ugyanis izomerőben sehol sincs egy 350-400 kilós lóhoz képest.
Folyamatosan résen kell lenni és sosem szabad elfeledni, hogy a ló ösztönlény, amelyiknél az örökölt viselkedésformák bármikor felülírhatják a dresszúrát.
Azt szoktam mondani, hogy a lovassport ugyan nem akvarisztika, de ha az ember betartja a szabályokat, nagy baja nem eshet.
– És ha leesik valaki a nyeregből?
– Kétféle lovasember van: az egyik legalább egyszer már leesett a lóról, a másik meg egyszer majd le fog esni. Emőke lányom például kimondottan talpraesett e téren. No de komolyra fordítva a szót, a ló kiképzésének legalapvetőbb része a nyugalom. Ezek a négylábúak ugyanis nagyon fejlett szociális érzékenységgel rendelkeznek, hiszen csapatban, ménesben élnek.
A ló azonnal kiszúrja, ha a lovasa mérges, szomorú vagy dühös és ennek függvényében fog viselkedni. A legfontosabb tehát a nyugodtság és a határozottság.
Úgy kell viselkednünk, hogy a ló azt érezze, mindennel tisztában vagyunk, bennünket nem érhet meglepetés. Számára mi vagyunk a ménes vezércsődöre, „aki” mindig tudja, mikor kell menekülni, harcolni vagy játszani.
– A lótartás mennyire „drága buli”?
– Nagyon, és nem is annyira a felszerelések ára, hanem a beszerezhetetlensége a probléma. Verseny-nyerget például legközelebb Magyarországon vagy Szlovákiában lehet vásárolni és az akkor még csak egy nyereg. Egy ló kiképzése során – ez a ló egytől hároméves koráig tart – ugyanis ahogy növekszik a paci, legalább háromféle zabla és két típusú kötőfék szükséges. A patkolások, a futószár és persze a takarmány bizony mind pénzbe kerül. Egyedüli könnyebbségünk, hogy Ladi (Petrusinec Vladimir, a tiszaújlaki Ladi Leather bőrdíszműves manufaktúra vezetője) a legtöbb lovasbőrmunkát mára kiváló minőségben és korrekt áron el tudja végezni, a nyergek javítását is vállalja, de egyre inkább túlterhelt, mert szinte minden kárpátaljai lovasember vele dolgoztat. No és akkor is ott van még a lovas felszerelése. Egy pár jó minőségű lovaglócsizmára, egy hopilettre (bőr lábszárvédőre), egy kobakra (a lovasok simléderes kevlár bukósisakja) és lovaglónadrágra a most lovagolni tanulónak mindenképpen szüksége lesz.
– Elnézve az ugocsai lovas életet, azt tapasztalom, hogy egy nagyon elnőiesedő szakágról van szó. Kihaltak volna a lóra termett huszárlegények?
– Én ezt nem tudhatom, de tény, hogy a lányok között sokkal népszerűbb a lovaglás. Ez szerintem a fentebb már taglalt okokra vezethető vissza, hiszen a férfiak hajlamosak mindent erőből megoldani, ami a lovassporton belül nem igazán működik.
Matúz István
