Saját korosztályában európai 48., Magyarországon pedig az 5. legjobb volt a ranglistán. Velegán Bianka, ha kicsit máshogy alakultak volna a dolgai, még most is versenyezne. Jelenleg már inkább oktatja a teniszt. Ezenkívül közel száz kóbor állat „gazdája”. A sportfoglalkozások után általában a szülővárosában lévő állatmenhelyükre siet.
A huszonegy éves nagyszőlősi lány korán belevágott a teniszedzésekbe, tizenegy évesen már Ukrajna válogatottjában játszott. A nővérével párosban is kipróbálták magukat, számos versenyt meg is nyertek.
– Fiatalon kezdted a sportot.
– Apukám asztaliteniszezett. A nővérem is szerette volna kipróbálni ezt a sportot, de a nagy pályán. Akkoriban Nagyszőlősön még nem volt teniszpálya vagy edző, csupán Tiszapéterfalván gumipálya. Edzőt pedig csak Huszton találtak. Később átmentek Técsőre, ahol egy, a szovjet válogatottban is játszó hölgy foglalkozott Anettel. Én is mindig mentem velük, de akkoriban csak a labdákat szedegettem. Fokozatosan kezdett feléledni bennem a vágy. 8 éves voltam, amikor apukám megkérdezte, nem szeretném-e én is megpróbálni. Az edzőknek sajnos velem már nem volt idejük foglalkozni, így hát apukám kezdett el tanítani. Idővel a szakemberek szakítottak rám is egy kis időt, és miután látták, hogy jól megy, nekiláttak a fejlesztésemhez. Alig 8 hónap után volt az első versenyem. Idősebbekkel játszottam, ezért nem szerepeltem túl jól. Még sírtam is emiatt. Ez azonban nem tántorított el.
Két hónapra rá már a dobogó legfelső fokára álltam Csernovicban. Ez a mai napig nagyon emlékezetes számomra. Jól haladtam, 11 évesen már Ukrajna válogatottjában szerepeltem harmadik csapattagként.
– Párban is nyerők voltatok.
– Én 12 éves voltam, Anett pedig 16, amikor elkezdtünk együtt játszani. Eleinte nem is vettük komolyan a mérkőzéseket, apu csak úgy benevezett a lányok 16-os korosztályába. Végül nagyon jó eredményeket értünk el. Az első után nem volt megállás, összeszoktunk és sok helyen nyertünk. Otthon rengeteg kupánk van, nem is tudnám felsorolni, hány helyen fordultunk meg. Többnyire Budapestre jártunk versenyekre, mivel közelebb volt, mint egy kijevi vagy odesszai mérkőzés. Szinte minden hétvégén ott voltunk. Bekerültünk a legjobbak közé.
– Miért hagytad abba?
– A középiskola után nem mentem továbbtanulni, mert a meccsekre koncentráltam. Tizenöt éves korom óta Budapesten edzettem, állandóan ingáztam. Nagyon fárasztó és költséges volt az utazgatás és egyebek. Apukánk mindig mindenhová elkísért és gyakorolt is velünk, időbeosztást és edzéstervet csinált. A sport elméleti részét is oktatta. Azonban be kellett látnunk, hogy ez így nem mehet tovább. Az, hogy a csuklóm is megsérült még évekkel ezelőtt, nem befolyásolt annyira. 12 éves koromban kezdett el fájni, rengeteget kezelték. Pár évre rá a fájdalom a csuklómból felcsúszott a könyökömbe. Olykor az egész karom sajgott. Mindent megpróbáltunk, de teljesen megszüntetni nem lehetett e kínt.
Ennek ellenére nem hagytam ki versenyeket, és még most is, ha ott élnék, vagy ha itt, nálunk meglennének azok a feltételek, játszanék tovább.
– Miután letetted az ütőt, elkezdtél te is oktatni.
– Ez is apukánk indíttatására történt. Anett 17 évesen vágott bele, amikor ő felhagyott a versenyzéssel. Akadt is néhány ismerősünk, akik iskoláskorú gyerekeit érdekelte ez a sport. De akkor még mindig csak Péterfalván volt pálya, oda jártak le. Miután megépítették nálunk a rendes salakpályát, átjöttünk ide. Én 18 éves korom óta dolgozom a kicsikkel. Sok volt a jelentkező, így elkelt a nővéremnek a segítség. Most is kb. 100 gyerekkel foglalkozunk. S a munka mellett az Ungvári Nemzeti Egyetem Testnevelési Karán tanulok levelezőin.
– Nagy állatbarát vagy. A városban a barátaiddal állatmenhelyet hoztatok létre. Mit kell tudni erről?
– Kiskorom óta oda vagyok az állatokért. A plüssjátékaimat állandóan gyógyítgattam, simogattam őket.
Amikor elkezdtem teniszezni, megfogadtam, hogy ha jól fog menni, és keresek vele egy kis pénzt, akkor azt egy állatmenhelyre fordítom.
Nemrég volt egy éve, hogy az első kutya megjelent nálunk a menhelyen. Az egész onnan indult, hogy tavaly februárban a közösségi oldalon megláttam egy posztot, amiben az állt, hogy a város egyik részében megmérgeztek egy vemhes kutyát. Ez sok embert megdöbbentett és felháborított. A barátommal, Valentinnal, eldöntöttük, hogy létrehozunk egy oldalt Facebook-on, ahol azok az emberek, akik szívükön viselik az állatok sorsát, „összegyűlhetnek”. Az Add a mancsod, pajtás – Nagyszőlős csoportban felvetettük, hogy találkozzunk a tagokkal, és beszéljük meg, mit tehetünk az elhagyott, kidobott kóbor kutyákért. Mi rendszeresen etettük őket már korábban is. Seregi Artúr barátunk, akinek kilenc, utcáról összegyűjtött kutyája van, szintén csatlakozott hozzánk.
– Mára odáig jutottatok, hogy több mint 30 cica és 80 kutya van nálatok.
– Több hónapig tartott, amíg szereztünk egy területet. Artúr ismerőse révén sikerült megoldanunk ezt a problémát, kaptunk egy telket. Körbekerítettük, de még mindig hiányzott egy helyiség, ahol műthettünk volna. Ezt úgy oldottuk meg, hogy vettünk egy nagy konténert és berendeztük. Azóta ott zajlik az orvoslás. Megtudtuk, hogy Huszton van egy jó szakember, aki ivartalanítást végez. Azt az opciót, hogy mi vigyük oda az állatokat, elvetettük. Megkértük a doktort, hogy inkább jöjjön el ő hozzánk. Egy hónapja azonban már egy szőlősi állatorvos gyógyít nálunk. A műtét után pár napig megfigyelés alatt kell tartanunk a jószágokat. Most több mint 100 állatunk van. Nagyon sok munka van velük, főleg a takarítás okoz gondot. De szívesen csináljuk, mi látjuk ennek az értelmét, még ha mások nem is. Minden adományokból és saját pénzből jött össze, és ez a mai napig így van. Sokan kételkednek, nem hiszik, hogy csak állatbaráti szeretetből csináljuk, nem pedig jutalomért.
– Milyen gyakran fogadnak örökbe állatokat?
– Szőlős külterületéről is szoktunk összegyűjteni belőlük, vagy bárhol, ha látunk egy bajba esettet. Általában az ivartalanítás után is nálunk marad az állat. Nem így terveztük, de nincs szívünk a halálba küldeni őket. Némelyiküket kiengedjük, de csak akkor, ha tudjuk, hogy olyan környékre megy vissza, ahol akad, aki gondoskodjon róla.
Szerencsére szoktak örökbe fogadni is, már kétszáz körüli azok száma, melyek otthonra leltek.
De nem mondhatnám, hogy a végére tudunk érni a munkának. Sajnos mindennapos rutin, hogy az emberek csak úgy az utcára tesznek egy kutyát. Nekem két kutyám és egy cicám van. Lenne több is, csak még a szüleimmel élek, akik ennél többet nem bírnak elviselni a házban.
Simon Rita
