Ukrajna függetlenségének – megjegyzem, érdekes dolog függetlennek nevezni egy országot, amelyik lassan négy esztendeje úgy táncol, ahogy amerikai szenátorok, NATO-főtitkárok és IMF-bankárok fütyülnek – legújabb évfordulóján érdekes bejelentés tett szeretett elnökünk. Immár hivatalosan is a „Dicsőség Ukrajnának” – „Dicsőség a hősöknek” köszöntés járja a seregben, bár a történelembe visszapillantva inkább nem forszíroznám, hogy kiknek is volt kedves ez az ukrán adjonisten. Legyen elég annyi, hogy történelmileg erős párhuzamot tart e köszöntés a „Kitartás!” – „Éljen Szálasi” -val, ami manapság a Tiszától nyugatra még a szalon-nácik között sem igazán nyerő.
No de ki mint él, úgy ítél alapon belegondoltam, hogyan is köszöntjük egymást mi, magyarok. Mit is kérünk a Fennvalótól annak a társunknak, akit üdvözlünk? Van ugye a magyar honvéd köszönése, az „Erőt, egészséget!”. Ezen bizony nincs mit ragozni, a két legfontosabb emberi értéket kérjük egymásnak. Erőt a feladat végrehajtásához, és egészséget a feladat gyümölcsének élvezéséhez.
Nem rosszabb a magyar bányászok „Szerencse, fel!”, avagy a szocializmus idején divatba jött „Jószerencsét” kívánsága sem, hiszen a Föld rejtelmes mélységeibe alászálló bányásznak nem kincsekre, dicsőségre, hatalomra van szüksége. Leginkább csak szerencse kell neki, mert a legmodernebb technika is becsődölhet. Az élve eltemetetteken pedig sokszor csak a jószerencse segít. Nem különbek a hajósok és vízenjárók, vagyis Szent Jupát népe sem. Ők nemes egyszerűséggel „Jó szelet” kívánnak a másiknak és ebben benne van minden, de legfőképp az, hogy kedvező szél röpítsen célodig-kikötődig, ahol a szivárvány végén himbálódzó nagy bögre arany, vagy egy szende kisleány mosolya vár. És itt vannak személyes kedvenceim, kollégáim, az erdészek, akik lassan 150 éve az „Üdv az erdésznek”-kel köszönnek és ebben is nagy az igazság. Az erdész ugyanis nem az a templomba járó népség, de az Úrral napi kapcsolatban van, hiszen az erdőnél szebb templomot egy pallér sem rakott még. Ezért kérjük egymásnak köszöntésünkkel, hogy az erdei ösvényeken megtaláljuk a mennyország pagonyaiba vezető, igaz, üdvözítő utat.
E fentiek fényében én tehát nem kérném-követelném a dicsőséget ukrán módra, mert azt kiérdemelni szokták. Ha pedig egy társadalom nem adja meg kérés nélkül az országának és hőseinek járó megérdemelt dicsőítést – megjegyzem a „hős” fogalma manapság képlékenyebb, mint a higany – , hanem azért úgy kell kuncsorogni, no ott komoly gondok vannak a nemzettudattal.
Matúz István
