Nagy János magyarországi természetfotós kárpátaljai képeit bemutató sorozatunkban ma egy tragikus történetet mesélünk el. A kép és a történetünk hőse egy virág, mely jelképévé lett egy nemzetnek, egy virág, mely évezredek óta él láperdeinkben, ám ma már végső utóvédharcait vívja Kárpátalján.
Mintegy nyolc esztendeje a magyarországi természetfotós megdöbbenve tapasztalta, hogy április közepén a beregszászi piacon egyesek érdekes vadvirág-csokrokat árulnak. A magyar természetvédelmi törvény vaskezéhez szokott természetvédőnek a szó szoros értelmében elakadt a szava, amikor a csokrok virágait beazonosította, és kiderült, hogy itt bizony mocsári kockásliliomot árusítanak. A piacon kókadozó több száz szál liliomot látva egyrészt tajtékozva dühöngött a lakosság barbarizmusán és az ukrán természetvédelmi hatóság tehetetlenségén,
hiszen Magyarországon egyetlen szál kockás liliomért is 50 ezer forintnyi bírságot szabnak ki.
Másrészt felötlött benne: valahol Ung -, illetve Bereg-vidéken lennie kell egy titkos lelőhelynek ebből a növényből, amit meg kell örökíteni, hogy a kárpátaljaiak tudják, milyen természeti kincs van a tulajdonukban.
Szerencsére nem kellett messzire menni, hiszen a beregszászi piacot elárasztó virágok forrása Sárosoroszi határában, a Borzsa egyik kiöntéses mocsári erdejében volt. Évszázados mocsári tölgyek alatt több száz bokornyi virág virított. Szaporán kattogott a gép, én közben megtudhattam, hogy Horvátország címerében a mintázat ennek a növénynek köszönhetően került be, hiszen a Dráva partján és a Kopácsi réten is ott virít évszázadok óta.
Hogy 1993-ban Németországban, 2016-ban pedig Magyarországon lett „Az év vadvirága”, és a szomszédos Márokpapiban évek óta szervez a helyi erdei iskola tavaszi kockásliliom-túrát az érdeklődőknek. Mondom, kattogott a gép, készültek a képek és megszületett az elhatározás, hogy a láperdő titkos tisztásán egy év múlva ismét megjelenünk és akár egy hetet is rászánva dokumentáljuk a kockásliliomok tavaszi virágba borulását.
Ukrajna viszont nem lenne Ukrajna, ha az efféle természet-bolondériákat meg lehetne valósítani.
A következő tavasszal ugyanis hűlt helyét találtuk a liliommezőt rejtő tölgyesnek.
Mint megtudtuk, a helyi „erdőgarázdaság” megkapta a kitermelési engedélyt a mocsári tölgyesre és a liliomoknak árnyat adó ősfák – persze nem önszántukból – elindultak a virágos EU-ba. És a kitermelést végzők nem végeztek félmunkát! Nehézgépeikkel szabályosan felszántották a rét földjét, a növények populációja nagyrészt megsemmisült.
Az egykori liliommező pedig iszonyatosan nehezen regenerálódik, hiszen a beköszöntött felmelegedés és aszályok sem kedveznek nekik.
A legjobban még talán azok a virágok jártak, amelyeket a kitermelés előtt ásót ragadó helyiek kiskertjeikbe menekítettek. A láprét kockás főkötőjű tündérei most tehát a sárosoroszi házak kertjeiben álmodnak a tavaszi erdőn szárnyukkal tapsoló szerelmes baglyokról, pisszegve-korrogva udvarló szalonkákról, a tölgyek lombja között bujkáló feketeharkály dallamos füttyéről. És persze a mindezt oltalmazó ukrán természetvédelmi törvényről.
Matúz István
