Ági László, a Nagyszőlősi Járási Állami Erdőgazdaság igazgatójának visszaemlékezése
– Tulajdonképpen két „legemlékezetesebb karácsonyra” emlékszem, ha eszembe jut a gyermekkorom, amiből az első igazából nem is volt karácsony, hiszen mind tudjuk, a 70-es években a hatalom minden egyházi ünnepet erősen tiltott. Ezért a Jézuskából csináltak Télapót, a karácsonyból meg fenyőünnepet.
No de a lényeg, első osztályos kisdiákként én bizony hittem mindenben. A jó tündérben, a hétfejű sárkányban, az erdei manókban, de leginkább a Mikulásban, a Jézuskában és a Télapóban. Szóval azokban a láthatatlan jótevőkben, akik általában ajándékot hoztak. Egészen addig a pillanatig, amikor megszeppenve álltam szemtől szembe a salánki kultúrházban, a hivatalos fenyőünnepen a nagyszakállú Télapóval. Sok kisiskolás társamhoz hasonlóan vártam, hogy átvegyem az ajándékom, amikor lenéztem az „öreg” lábára. És mit látok? Hát azt, hogy a Télapó az édesapám cipőjét hordja! Először összedőlt bennem a világ, aztán viszont ismét sorba álltam, hiszen akinek az édesapja a salánki Télapó, az csak számíthat némi protekcióra.
A másik nagyon emlékezetes karácsonyom évekkel később következett be, amikor apám kiküldetésbe utazott Moldáviába, ahol valami vetőmag ügyletet intézett a kolhoznak. Hazafelé igencsak igyekeznie kellett, hogy a szentestét családi körben töltse, de útközben azért vett nekem valamit. Egy valódi, gyári, akkoriban profinak számító síléc-készletet! A házilag eszkábált „lábdeszkák” után ez maga volt a csoda. A léceket a Hömlőc oldalában nyűttem is rendesen, és a rám ragadt sítudás később bizony jól jött. Katonai szolgálatomat ugyanis Murmanszkban, a szovjet flotta tengerészgyalogságánál kellett teljesítenem, ahol igencsak kijutott a síelésből.
