Figyelmes, jószívű, természetéből adódóan taszítja a negatív embereket. Elmondása szerint a gyerekek változtatták meg és tanították a szeretetre. Nem bírja a konfliktusokat. Egy év híján hetvenéves, de a mai napig energikus és álmodozó. Szívműtétje után mintha újjászületett volna, nyugodtabb, és produktívan tölti mindennapjait. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Ivaskovics József, a Magyar Örökség-díjas Credo együttes alapítója, zenész, zeneszerző.
– Mozgalmas gyerekkora volt.
– A szüleim tanítók voltak, ezért faluról falura jártunk. Eszenyben éltünk, majd Salamonba kerültek, aztán tovább kergették őket Szalókára. Onnan Cservonára, majd Csapra mentünk, végül hazajöttünk Ungvárra. Itt lettem utcagyerek. Addig a Tisza-parton és az erdőben tanyáztam, mindig kialakult körülöttem egy kis banda, akikkel indiánosat játszottunk. Gyerekkoromban is sokat olvastam. A nagyapám padlásán cowboyos könyveket találtam, nagyon izgalmasak voltak, így, miután áttanulmányoztam, már lehettem indián vezér.
– Akkor ez azt jelenti, hogy könnyen barátkozik?
– Nem mondanám. Akit viszont befogadok a szívembe, az örökre ott marad, csinálhat velem akármit. Szerencsés alkat vagyok, nem őrizgetem a sérelmeket. Néha eszembe jutnak, de nem rágódom rajtuk. Abban is szerencsém van, hogy mindig olyan közegbe kerülök, ahol nem szoktak szurkálódni. Biztosan érzékenyen reagálnék a sértegetésekre, a veszekedésekhez sem szoktam hozzá.
– Hogyan formálódott ki az életében a zenélés és a zeneszerzés?
– A kettő együtt járt. Mondhatni folyamatosan sodródtam, a zene vitt magával. Utcai bandázásokkal, autodidakta módon indult 14-15 éves koromban. Egy szemétdombon találtam meg az első gitáromat Ungváron. Miután megmutattak egy-két akkordot, rögtön beálltam basszusgitárosnak egy zenekarba. A zene iránti vonzalom mindig is bennem volt, édesanyám beíratott a zeneiskolába, ott aztán szinte minden hangszert kipróbáltam. Viszont a gitár fogott meg igazán, elkezdtem magamnak játszani és dalocskákat írogatni. A lányok segítségével „beloptam” a gitárt az iskolába, a szünetben játszottam nekik. Már akkor észrevettem, hogy a lányok csípik a zenészeket. Együttesem is volt a 10-esben. Amikor szakközépiskolába kerültem, ahol rádióműszerésznek tanultam, ott is alakult egy zenekar. Gyárban dolgoztam, de az nem tetszett, ezért amikor felajánlották, hogy menjünk turnézni Hmelnickijbe, rögtön hagytam csapot-papot, és nekivágtunk. Akkor kezdődött el a csatangolás a nagy Szovjetunióban. Végül ide, a megyeszékhelyre kerültünk a magyar zenekarunkkal. Akkor már családom volt.
– Hogyan léptek rá a versmegzenésítés útjára?
– A Credo előzménye az Ivaskovics-trió volt, amiben még az öcsém és az unokaöcsénk játszott. Az első alkalommal, amikor a megzenésített verseinket adtuk elő, épp ott voltak az írók is. Egy Vári Fábián László-verset énekeltünk el. Meghívtak egy író-olvasó találkozóra, hogy mutassuk be, mit tudunk. Az volt az áttörés, azt hiszem. Másnap már Dupka Gyuri hozta is a verseskötetét, amiből mindegyik írást megzenésítettem, és Vallomás címmel kiadtuk lemezen is. Onnantól kezdve már nem érdekelt más, lecseréltük a nagyszínpadot. Minél feljebb jutottunk, annál jobban szúrta egyesek szemét a dolog. Elkezdődtek a vegzálások. De ez megerősített abban, hogy jó az, amit csinálunk. 1988-ban már mindenki mindent megtett, hogy szétbombázza a triónkat. A következő verséneklő csoport Turóczy Ágnessel alakult, végül az is feloszlott, és elkerültem a magyar iskolába. Ott a gyerekek szó szerint kézbe vettek, átneveltek. Nekik köszönhetően megtanultam szeretni az embereket. Ott alakult egy kis együttesünk, amit mindenki nagyon élvezett. Onnan is el kellett jönnöm, de a gyerekek kitartásából mégis megszületett a Credo.
– Hogyan telnek most a mindennapjai?
– A szívműtétem után kicsit leálltam, de most bepótolom, új dalok születnek.
– A modern technika változtatott valamit az együttes hangzásán?
– Ma már pillanatok alatt olyan zenei alapot lehet létrehozni a gép előtt ülve, hogy csak ámulok. Persze ehhez zenei képzettség is kell, és tudnunk kell, mit akarunk. Ettől lett olyan élettelen az egész zeneipar szerintem, mivel még a nagy sztárok is hozzányúlnak ehhez a művilághoz. Mi ragaszkodunk a minimális zenei aláfestéshez. Talán ez afféle alázat a versek iránt. Minden reggel foglalkozom zenével és magammal. Állandóan formában kell lenni, skálázok, mint egy elsőosztályos, nincs mese.
– Család, unokák?
– Sajnos kevesebb időt töltünk együtt, mint szeretném. A feleségemmel 42 éve vagyunk együtt. Őrdarmán ismerkedtünk meg. Amikor Ljuba berobogott a vörös göndör hajával, rögtön tudtam, hogy nekem ő kell. Két lányunk van, Ivett és Aliz. Az unokáink, Csenge és Csanád zenélnek és sportolnak.
– Hogy telik Önöknél a karácsony?
– Ez mindig meghitt, családi esemény. A mostani az első karácsony, amit édesanyám nélkül ünneplünk. Mindig el voltam kényeztetve, édesanyám, a feleségem és a két lányom odatette magát az ünnepekkor, én csak élveztem azokat a nagyon szépen elkészített dolgokat.
– Jó emberismerő?
– Nem. De megérzem a jó embereket. Akikkel barátkozom, ritkán okoznak csalódást. Zárkózott vagyok. Az érzéseimre hagyatkozom, ami általában bejön.
– Hogyan reagál, ha valakit hazugságon kap?
– Megpróbálom megmagyarázni magamnak, hogy az illető vajon miért tette. Nem szoktam rápirítani senkire. Mindig is konfliktuskerülő voltam, talán ezért. Az ember a fél életét tönkrevágja, ezzel meg kell békélni. Aki erre nem képes, az nem tud előrehaladni sem, sokan így csúsznak le. Akik úgy érzik, elrontották az életüket, azt tanácsolom, keressenek olyan közösséget, ahol jólérzik magukat. Egy templomi közösséget például. Nem pszichológusok vagy gyógyszerek kellenek. Az ungvári gyülekezet presbitere vagyok, nagyon jól érzem ott magam.
– Kinek a szavára ad?
– Mindenki véleményét meghallgatom, aztán bekapcsolom a szűrőt. Azok a vélemények, amelyekkel nem értek egyet, gondolkodásra késztetnek. A legjobb tanácsadóim a gyerekeim, általában velük tárgyalok a döntéseimről, de ez fordítva is igaz.
– Milyen álmai vannak?
– Alapjában véve álmodozó típus vagyok. Sok művem van, amit még szeretnék színpadra állítani.
Simon Rita
