Háború, hadiállapot, sorozás.
Arcpirító szociális juttatások, szegénység, létbizonytalanság.
Oktatási törvény, nyelvtörvény, a nemzetiségek jogainak lábbal tiprása…
Sajnos még hosszasan sorolhatnám a közösségünket sújtó csapásokat, ám ezzel csak a fájdalmat fokoznám, az elkeseredettséget táplálnám most, amikor ünnepre, a születés csodájának megélésére készül a lélek. Az elmúlt hetek adventi várakozással, csak azért is reménnyel megélt időszakában talán született szándék, akarat, hogy közelebb kerüljünk embertársainkhoz, odahajoljunk az elesettekhez, rámosolyogjunk egy pityergő gyermekre. Ha csupán szempillantásnyi időre, sóhajtásnyival jobbítottunk ezen a körülöttünk kavargó világon, mi magunk is jobbakká váltunk. S így már értelmet kapott a várakozás, már felemelhetjük szívünket a reményt ragyogó betlehemi csillag magasába.
Mert az ember eredendően a jóra hivatott.
Az akarat ott rejlik mindenkiben, csak meg kell erősíteni szívünket, hogy legyőzzük a hiábavalóság fenyegető árnyát, mely gyengít, erőtlenné tesz.
Ez a belső harc, vívódás sok energiát, hitből fakadó elhivatottságot kíván. Emellett alázatot, önös érdekeink feladását.
Gyakran meghátrál még a nyitott szívű is, és inkább tétlen marad, mert túlságosan nagynak érzi a feladatot, eleve kudarcra ítéltnek a küzdelmet. Hogy felülkerekedjünk kishitűségünkön, magunkban, árva-egyedül esélyünk sincs.
Ezért kellenek kapaszkodók, biztató szavak, bátorító tekintetek. Ezért fontos a bizalmat tápláló közösség, az értéket felismerő, nevén nevező társ.
Azon a csendes, csillagszórós éjen a kisded tekintetében az ember meglátta önmagát, s rádöbbent: a mindenség befogadásához nem hatalom kell, elegendő a tiszta gondolat, az ártatlanság. A teljes élethez elegendő a biztos menedék, a pontos irány és a lelket tápláló remény.
A betlehemi istálló, a jászol – menedék, a csillag – remény, a kisded – bizonyosság.
Halljuk meg e hármas üzenetet, és akkor megszületik a csoda, és mi is része, részesei lehetünk.
Horváth Sándor
