Varázslat pirossal-feketével

Gyerekkorom meghatározó élményei voltak azok a nem túl gyakori alkalmak, amikor keresztanyám elvitt kígyósi rokonaihoz. Igaz, nem a kedves Emi néni volt rám különös hatással, sokkal inkább a szomszédban lakó Derceniék Ibolyája. Így alig vártam, hogy átmehessek hozzájuk, s játszhassak vele és öccsével, Istvánnal.

Egyszer, bújócska közben valahogy felötlött bennem, hogy a házban sokkal ügyesebben el tudnék rejtőzni, mint az udvaron. Beléptem az egyik szobába, s a látványtól annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem a játékot, a pajtásaimat. Viola néni egy hatalmas fa alkotmány mellett ült, mely csattogott, kopogott, recsegett, dübögött, ahogy a ház asszonya munkálkodott rajta.

Az egész félelmetesnek, egyben titokzatosnak tűnt, pedig az igazi csodát még nem is láttam. Közelebb lépve észrevettem, hogy a csattogás, kopogás, susogás közepette Viola néni előtt valami történik.

Teljesen bizonyos voltam benne, hogy varázslatnak vagyok szemtanúja, hisz, ahogy mozdul a kéz, a semmiből valami anyag áll össze.

Meg nem mondom, meddig álltam ott a mágikus praktikát bámulva. Az bizonyos, hogy jó sokáig, mert a fehér vásznon már piros és fekete alakzatok kezdtek kibontakozni. Ahogy alakult a minta, úgy éreztem, nem is éreztem, egészen biztosan tudtam – bár sohasem láttam –, ismerem, sőt meg tudom fejteni ezt a jelbeszédet.

Mintha a génjeim öröktől fogva őrizték volna a kódot, s csak a megismerésre volt szükség ahhoz, hogy agyam lefordítsa az üzenetet. Mintha a megannyi ősömmel közös emlékezet, tudás az adott jelre feltörne, és abban a piros-fekete szimbólumban öltene testet.

Ez az érzés kerített hatalmába most is, amikor beléptem a Nagyberegi Középiskola tantermébe, ahol a tizedikes és a tizenegyedikes lányokat Furman Éva tanítja a szövés tudományára. A „tanszerek”, melyeken hajdan a nagymamák, dédanyák szőtték kelengyéjüket, most némák voltak, s én mégis hallottan a kopogást, surrogást, s szinte vártam, hogy elkezdődjön a varázslat.

Elkezdődött, csak kicsit másképp. Hisz, mint a tanárnőtől megtudtam,

csupán az utóbbi hat évben, amióta Prófusz Mariannától átvette a stafétabotot, több mint száz lány sajátította el a „varázslást”.

Ugye, ez önmagában is egy apró csoda. Egyébként az iskola követendő példát mutat hagyományőrzésből. Az egyik folyosó falát a beregi szőttest világhírűvé tevő nagyberegi, kígyósi, beregújfalui szövőnők arcképei díszítik. Ám a kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy tetten érhető az újat akarás vágya is. Ki ne tudná, hogy a falu a művészi kerékpározás ukrajnai fellegvára. A bázist az iskola szolgáltatja, az edző, a sikerek kovácsa pedig Géczi Tihamér, a tanintézet igazgatója.

Erre mondhatjuk, így kerek a világ.

 

Horváth Sándor

Füzesi Magda: Szőttes pirossal, feketével

A dolgok fáit szél tépázza,
felriad a sok gond-madár.
A lovak összebújnak fázva,
ki tudja, meddig tart a nyár?
Ki tudja, meddig tart az élet?
Ránk esteledhet hirtelen.
Irgalmat senki nem remélhet,
így hát szívedben rend legyen.
A béke olyan, mint a szélcsend,
csak a hiánya mar sebet.
Fuldoklom álmok tengerében,
és minden napom rettenet:
Állhatsz-e kábán, mint az állat,
várva a bűvölő csodát,
ha a halál közöttünk vágtat
emberszította tűzön át?
Hiába a csönd és az áldás:
a Föld forró és egyre forr.
Ágyad megbontja egy kiáltás,
véred felissza a pokol.
Bársonyos mezők mosolyáért
ki nyitja fel az ereit?
Ki lesz, ki fegyvert dalra csábít,
ha már az átok nem segít?
Csikorogjanak csigolyáid,
úgy szorítsd, bajtárs a kezem:
hitünk kemény lesz, mint a gránit,
óvjuk a jót szerelmesen.