Az ember lassan lépkedett a gidres-gödrös dűlőúton. Feje felett a fogyó Hold világított, melyet a lassan lakodalmukra gondoló rókák ugattak meg. Múlton és jövendőn rágódott, miközben lépteit a Tér, élete óráját pedig az Idő egyetemes nagy mérőszerkezete percegtette. Ballagott, és közben elméjében képek kavarogtak. A vén folyóé például, melynek partján felnőtt.
Az augusztus eleji estékre emlékezett, mikor még kristálytiszta hullámok gördültek tova a mederben és ő gyerekként viháncolt a habok között.
Aztán eszébe jutott a Nagy Árvíz, mely mikor is volt? Kétezerben? Nem, tán kétezeregyben! A március, mikor az addig békés folyó tomboló őrültként tépett szét gátat és racionalitást, sodort el házakat és reményeket. És gondolt a ma folyójára. A vérét vesztett, meggyalázott, hulladéktemetővé mocskolt folyóra és arra, hogy íme, ilyen az Ember.
Lassan elért az erdő maradványai alá, mely egykoron hatalmas volt, büszke és úgy hitte magáról – örök.
Aztán a Teremtés mára rozsdássá és mocskossá vált koronája – kezében fejszével és motoros fűrésszel – megtanította önnön múlandóságára, de barátunk ekkor már túllépett az emberi gyarlóságok oly kisstílű megnyilvánulásain, mint az erdőkkel folytatott rablógazdálkodás.
Csak ment rendületlenül, míg el nem érte célját messze falutól-várostól. Ott, a sáros havat félrerugdalva, vadászszékére telepedett. Órájára nézett, majd hátizsákjából poharat és borosüveget halászott elő. Töltött egy pohárral, de nem emelte ajkához. Még várt valamire, ami hamarosan bekövetkezett. A környező falvakból egyszerre mindenhol színes rakéták szálltak, messze hangzó zaj és zsibongás vergődött ég és föld között, de az egészben volt valami a cigányzenés mulatságok éjfél utánijából. Abból, mikor zeng ugyan még a nóta, de már a hétköznapokat tervezi az óvatos duhaj. Mikor csúszik még ugyan a bor, de már a legmegátalkodottabb nagyivónak sem esik jól az utolsó korty.
Hamuval borított parázs – gondolta emberünk, miközben megízlelte borát. Megforgatta poharában az italt, belenézett és elmosolyodott. A holdvilág homályában nem sok mindent láthatott, ám a metszet üvegben örvénylő sötét folyadékban ő mégis észrevett valamit, ami csendes derűt lopott szemébe.
Lehet, hogy pont a Reményt. És valahol Kárpátalján harangszóval akkor fordult a Föld az Újesztendőbe.
Matúz István
