Kárpátalján 9 Petőfi-ösztöndíjas tevékenykedik. Sorozatunkban hétről hétre megismerhetnek egyet, aki nemcsak a programról és az itt végzett munkájáról, hanem személyes tapasztalatairól, elképzeléseiről is mesél.
Vargyas Ildikó sokrétűségét nehéz szavakba önteni. Látni kell az alkotásait, nézni kell a keze mozgását, hallani, ahogyan mesél. Köztéri alkotások, festmények, népmese-illusztrációk fémjelzik munkásságát, és az egyedülálló betyárkártya is a nevéhez köthető. A gyergyóalfalvi képzőművész most Aknaszlatinán kamatoztatja tudását. Minden napja be van táblázva, hiánypótló munkáját nagy lelkesedéssel végzi.
– Miből áll Kárpátalján egy napod?
– Amikor ide jöttem, a meghatározott tevékenységi területem művészeti foglalkozások, hagyományőrzés, közösségépítés volt. Ez azonban rövid idő alatt annyira szélessé vált, hogy magam sem gondoltam, mennyi mindennel kell majd megbirkóznom.
Magyar nyelvápolót tartok, napközis tanári feladatokat látok el, rajz, kézműves, illetve hon- és népismereti szakkört vezetek, néptáncot oktatok az iskolában és az óvodában,
besegítek a Szent Család Karitász munkájába, részt veszek a helyi Szent István Katolikus Egyházközség közösségi munkájában, filmklubot szervezek, felkészítem és elkísérem a gyerekeket különböző versenyekre, rendezvényekre. Tanulmányi, művészeti és kézműves pályázatokra jelentkezünk a szakköröseimmel. Amióta itt vagyok a magyar nemzeti ünnepek és a település magyar vonatkozású ünnepeinek megszervezése és lebonyolítása feladatommá vált.
– Mivel foglalkoztál, mielőtt idejöttél?
– Erdélyben születtem, Magyarországon végeztem a tanulmányaimat. Pécsett kezdtem a teológiával, majd Kaposváron és Szegeden folytattam művészettel és pedagógiával. Majd ismét Pécsett, a Művészeti Karon képzőművészet-terápiával zártam tanulmányaimat. Már az egyetemi éveim alatt több helyen dolgoztam, illetve a felsőoktatási intézményben óraadó tanár voltam. Pécsett az építőművész szakos hallgatóknak tanítottam a képző és iparművészet alapjait, részt vettem nyári tábori gyakorlataikban. Ezzel párhuzamosan a Ciszterci Nevelési Központban végeztem pedagógiai munkát, ahol
rengeteg tapasztalatot szereztem a különböző korosztályok nevelésének terén.
A Berze Nagy János alapfokú művészeti iskolában is volt szerencsém tanítani. Az iskola nevelési és oktatási elvei, azóta is meghatározzák szemléletemet. Célom a magyar kultúra, a népi hagyományok megőrzése és tovább adása a művészeti nevelés eszközeivel. Tíz év tapasztalata áll mögöttem, és ebben az időszakban én is rengeteget tanultam. Egy testben és lélekben egészséges, művészetek iránt fogékony fiatal generáció cseperedett a szemem előtt, egy teljesen más szemlélettel, jó erős gyökerekkel és szilárd kulturális és nemzeti identitással.
Igyekeztem megmutatni a gyerekeknek, hogy minden körülöttünk lévő dolog, megtölthető lélekkel.
Emellett néptáncoltam is tíz éven át. Engem a magyar népi kultúra, a képzőművészet és a népzene visz előre.
Alkotásaimból is ezt lehet kiolvasni. A múltból építkezem a jelenben, a jövőbe tekintve. Kerámiával és festéssel foglalkozom. Több mint tíz egyéni kiállításon vagyok túl. Két köztéri alkotásomra különösen büszke vagyok. Egyik kedves ruhatervező barátnőm nemrég megkért, hogy készítsek ékszereket és kiegészítőket a kollekciójához. Érdekes
projekt volt.
Néprajzi kutatásaim alapján pedig egy magyar kártyát is megrajzoltam, a 32 lapot a magyar betyárok képeivel illusztráltam.
Nem hagynám ki a felsorolásból a Budapesten működő Székely Összefogás Alapítványt sem. Évi három nagyszabású gasztronómiai, kulturális és kézműves termékeket bemutató rendezvénnyel igyekszünk bemutatni az anyaországnak a székely értékeket.
– Szép eredményeket tudhatsz magad mögött, mondhatni révbe értél. Miért döntöttél mégis úgy, hogy eljössz a szórványba?
– Csak egy kis időre jöttem el. Mindig is hiányzott az életemből, hogy tapasztalatot szerezzek más helyen is. Én amolyan burokban éltem addig. Négy évvel ezelőtt a Ciszterci Nevelési Központban elindítottam a Nemzet határok nélkül programot. Annak keretében az elcsatolt területeken működő szervezeteket kerestünk meg, és hoztunk létre közös rendezvényeket. Mindezek ellenére maradt bennem kíváncsiság. Amikor hallottam a Petőfi-programról és olvastam a cikkeket, elindult bennem a vezérhangya, éreztem, én is ki akarom ezt próbálni.
Kárpátalján még soha nem voltam, így ez még különlegesebb volt, még jobban vonzott.
Sokáig mérlegeltem, hogy megtehetem-e, elmehetek-e egy évre, és végül elhatároztam: igen, most kell megtennem, amíg még mobilis vagyok.
– Mi fogadott itt?
– A técsői járási Aknaszlatináról alig találtam adatokat, nem is tudtam, mire számítsak. Eleinte még albérletem sem volt. Minden nehezen indult, de talpraesett ember vagyok, hittem, hogy a problémákat meg tudom oldani, és így is történt. Édesapám ezermester, édesanyám kézműves, ékszerkészítő, van három fiútestvérem – csak ragadt rám valami.
Amennyire megrendítő volt az első hónap, úgy megszerettem ezt a közvilágítás nélküli, kóborkutyákkal teli környéket.
Szülinapomra mindenesetre egy kutyariasztót kaptam a férjemtől, mivel rettegek az ugató négylábúaktól, itt azonban tele van velük az utca. Biztos, ami biztos, a székelybicskám is mindig nálam van.
– Milyen embereket ismertél meg?
– Időm nagy részét a helyi magyar szervezetek társaságában töltöm. Rengeteg archaizmust fedezek fel a nyelvben. A legtöbb ember itt két- vagy háromnyelvű. Egy nyelvésznek igazi kincsesbánya ez a terület. Olyan még nem fordult elő, hogy a román vagy a magyar nyelven ne tudtam volna szót érteni az itteniekkel. Értékes emberi kapcsolatokra és barátokra is találtam ez idő alatt.
– Művészként nem hiányolod, hogy a sok teendő mellett nincs időd alkotni?
– Az alkotókedvemet mindig a hangulatom befolyásolja, általában akkor vagyok tevékeny, ha valami nagyon rossz, illetve kirívóan jó történik velem. Itt sok behatás ér. Biztos vagyok benne, hogy később ezek képzőművészeti alkotásokban fognak „kijönni” belőlem. Nem azért jöttem ide, hogy magamat valósítsam meg, vagy megváltoztassak valamit az itteniek életében.
Kivételesen jó helyre születtem, és rengeteg mindent kaptam a Jóistentől. Ezt szeretném megosztani másokkal.
Nem érzem, hogy itt elveszítem önmagamat, csupán háttérbe vonulok, és legjobb tudásom szerint igyekszem ellátni feladataimat.
– Egy messziről jött ember mi újat tud adni az ittenieknek?
– Ha lóg az ajtód fölött egy nagy drót, és azt nézegeted már tíz éve, egy idő után nagy valószínűséggel már nem zavar, fel sem tűnik. Viszont ha jön egy új ember a portádra, annak rögtön a szemébe ötlik, rámutat, hogy az ott zavar, megakadhatsz benne, megrázhat, jobb lenne helyretenni. A közösségekben is így van: egy idegen könnyebben reflektál a problémákra, mint az, aki ott él, és már megszokta.
Szerintem hasznos egy friss szem, egy új nézőpont, ezért is fontos, hogy mi itt vagyunk petőfisekként.
Domokos Pál Péter történészt, néprajzkutatót tudnám felhozni erre példaként, aki újszerű látásmódjával rengeteget tett a különböző magyar népcsoportok kultúrájának megmaradásáért. Meggyőződésem, hogy sem a kultúrát, sem a nemzetiséget nem lehet senkire ráerőszakolni. Minden emberhez csak óvatosan, tisztelettel szabad közeledni. Azt is feladatomnak tartom, hogy megértessem az emberekkel: mindegy, milyen nemzetiségű, az a fontos, hogyan szerepel emberségből. Szeretném, ha az itt élőkben felkelteném az érdeklődést, és miután elmegyek, önerőből is megtalálnák azokat a kapaszkodókat, amelyek fontosak az identitás megőrzéséhez.
– Milyennek ismerted meg az itteni embereket?
– Nehezen tudnak nyitni egymás felé, és néha a legrosszabbat feltételezik a másikról. Ebből rengeteg konfliktus születik, aztán nagyon nehezen teszik meg az első, békülő lépést. Ez nekem furcsa, mivel mi, székelyek hirtelen emberek vagyunk, ha valami nem tetszik, rögtön kimondjuk. Talán jó nagyot veszekszünk, de megkönnyebbülünk, nem változik az egymáshoz való viszonyunk. Az, hogy az emberek tartózkodók egymással szemben, valószínűleg a régi idők lenyomata.
A peremvidékeken viszont elengedhetetlen az összetartás.
Ezen a településen még legalább 2000 magyar van, nem szabad őket elveszni hagyni. Nagyon sok alázatot tanulok itt. Rájövök, hogy azok az apróságok, amiken én nehezményeztem a saját életemben, semmiségek ahhoz képest, amiket itt átél egy-egy ember. Átértelmezem a hiányról, szenvedésről, magányról alkotott képemet.
Simon Rita
“Tanítsunk táncot és játékot, dalt és zenét, a kézzel való alkotás örömét,
mert aki nem tud alkotni, az rombolni fog.
A művészet segítsen abban, hogy átvészeljük az átvészelhetetlent, feldolgozzuk
a feldolgozhatatlant, úrrá legyünk gyászon, csalódáson.
Szükségünk van erre a technikára, hogy megmaradjunk embernek.”
(Andrásfalvy Bertalan nyomán)
Mi az a PSP?
A Petőfi Sándor Program a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő projekt, amit Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkársága indított 2015 tavaszán. A PSP az egykori monarchia területére terjed ki, beleértve Ukrajnát is. A program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, s ezáltal elkezdődjön a közösségi hálózatok kiépítése. Első körben lassítsa, hosszú távon megállítsa és visszafordítsa a magyarság számarányának csökkenését. Kitűzött cél még a határon túli magyarság és az anyaországi magyarok közti kapcsolatok erősítése, a szórványközösségek magyar azonosságtudatának megszilárdítása.
