Előző sorozatunkban bemutattuk a Kárpátaljára érkezett Petőfi-ösztöndíjasokat. Most azokat ismerhetik meg, akik innen mentek el más határon túli területre. Vidékünk négy szülöttje arról mesél, hogyan áll helyt a programban.
Mitru Barbara rengeteg tapasztalatot gyűjt Petőfi programosként. Nyitott szemmel jár, minden helyzetben meglátja a jót. A kárpátaljaiból került a vajdasági szórványba.
– Aknaszlatináról indultál a programba.
– A szülővárosomat ma már szintén szórványvidékként tartják számon. Gyermekkorom óta teljesen természetes számomra a „fennmaradás” fontossága – kezdi beszélgetésünket Mitru Barbara. – Szórványközösségben, állandó kétnyelvűségben élni csak a „nincs lehetetlen, csak tehetetlen” jelmondattal lehet. Határozott emlékeim vannak arról, amikor még általános iskolás koromban először vettem részt a tuzséri Kárpát-medencei Kézműves és Hagyományápoló Táborban. Ott döbbentem rá arra, mennyire sokszínű is a kultúránk. Mélyen rögződött bennem az az érdeklődés és csodálat az iránt, hogy a más országokból érkezők, különböző tájegységeket képviselők mennyire tisztelik és szeretik azt, ami az övék. Ez kitartott egészen 2018-ig, amikor úgy éreztem, bátor leszek és jelentkezem a programba. Örülök, hogy akkor meg mertem tenni ezt a lépést.
– Mit hagytál itthon?
– Az érettségi után az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási–Tudományos Intézet matematika szakán tanultam. A mesterképzést már levelező tagozaton végeztem, így ezzel egy időben közel egy évig az ungvári „Lingvist” nyelviskolában tanítottam magyart, mint idegen nyelvet, különböző korosztályúaknak.
Azért választottam ezt, mert egy teljesen más aspektusból tudtam tekinteni az anyanyelvemre azon keresztül, hogy ezt nem magyarajkúaknak magyarázhattam.
Másodrészt az ovisok magyar iskolára felkészítése pozitív és építő tapasztalatokkal járt. Úgy vélem, önmagában is alapvető fontossággal bír a magyar nyelven folyó oktatás a nem egyszerű időket élő kárpátaljai magyarság számára.
– Hol és mióta vagy Petőfi-ösztöndíjas?
– Vajdaságban, a Dél-bácskai körzethez tartozó Tiszakálmánfalván vagyok ösztöndíjas.
A fogadószervezetem a Magyar Nemzeti Tanács temerini székhelyű Dél-bácskai és Szerémségi Szórványközpontja. A szeptembert ösztöndíjas társaimmal Szabadkán töltöttem. A Magyar Nemzeti Tanáccsal – a szerbiai magyar nemzeti közösség országos önkörmányzatának, a magyar kulturális autonómia legfőbb szervének munkájával való ismerkedés, a hertelendyfalvi, kisoroszi, muzslyai, maradéki, tiszakálmánfalvi, verseci és zombori szórványközpontok meglátogatása, a különböző központi rendezvényeken való részvétel mind egy átláthatóbb és pontosabb képet festett az utána következő szakaszról, így októberben már mindenki egy számára ismerős helyen kezdhetett, illetve a fogadó közösség vezetősége is ismerte az érkező ösztöndíjast.
– Mire összpontosítasz?
– Az alaptevékenységeim Tiszakálmánfalvához kötődnek. A helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület munkájához csatlakoztam.
A vajdasági vendégszeretetnek és nyitottságnak köszönhetően lehetőségem volt a közösségi, kulturális életet képező összes tevékenység megismerésére.
Az egyesületben működő vegyeskórus tagja vagyok, a néptánccsoportok vezetőivel is gördülékeny és jó munkakapcsolatot sikerült kialakítanom, így októberben megalakult a Gubancolók leánykórus is. A rendszeres rendezvények lebonyolításában is aktív részt vállalok. A szintén ősszel alakult Varázslók ifjúsági csoporttal Filmezzünk együtt esteket szervezünk,
a csoportnak köszönhetően Tiszakálmánfalván hosszú idő után felelevenítettük nemzeti ünnepeink méltatását.
A szórványközösség magyar identitástudatának megőrzése érdekében ezek mind elengedhetetlen tényezők. A helyi Ivo Andrić Általános Iskola napközijében is tevékenykedem. A vegyes összetételű, szerb–magyar csoportban is szívesen fogadják a segítséget. A dél-bácskai és szerémségi művelődési élet pályázati munkájában is részt vállalok. Emellett heti rendszerességgel segéd-foglalkozásvezetőként vagyok jelen az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ Játszóházában.
– Sok mindennel gyarapítod a közösség életét. Te mit kapsz az ottaniaktól?
– A közösség visszajelzéseiből ítélve pozitívan tekintenek az ittlétemre. Olyan új dolgokat sikerült megvalósítanunk közösen, a helyi lelkes és önzetlen személyekkel, melyek inspirációként hatnak a tágabb értelemben vett közösségre is.
Számomra az elismerést a soha el nem fáradó és elkötelezett hozzáállásuk jelenti.
A meglepő párhuzamoknak köszönhetően, amiket a kárpátaljai és vajdasági élet között véltem felfedezni, egyáltalán nem jelentett nehézséget számomra a “más” környezet. Segítőkész, nyitott személyeket ismerhettem meg.
– Hogyan tovább a program végeztével?
– Idén ismét reményekkel telve pályázom meg a Petőfi Programot, hisz a fogadó szervezetem és a tiszakálmánfalvai közösség is visszavár.
– Te miben fejlődtél a legtöbbet?
– A program során különféle tapasztalatokat sikerült szereznem, amit semmihez sem tudok hasonlítani. Olyan munkát végezhetek 9 hónapon keresztül, amelyet nem teherként, henem őszintén és odaadással tudok megélni. Ezekből adódó élményeimre és emlékeimre ajándékként tekintek. Ha ki kellene emelnem egy emlékezetes dolgot, gondolatot a vajdasági életérzésből, akkor talán az lenne, hogy ha nem is a legkedvezőbben alakulnak dolgaink, attól még minden rosszban ott rejtőzik a jó is, csak észre kell venni. Akarni kell azt észrevenni!
Simon Rita
