E cikksorozatunkkal nem a kivándorlás népszerűsítése a cél, viszont afölött sem hunyhatunk szemet, hogy a fiatalok nagyobb része külföldön próbál érvényesülni. Távcső rovatunkban betekintünk az innen végleg vagy csupán ideiglenesen elvándorolt ifjúság életébe. A messzelátón keresztül megnézzük, mit értek el, kiderítjük, mi van a tarsolyukban.
Balogh Szimonetta bátor, laza lány. Nem fél az ismeretlentől, mindenhez úgy áll hozzá: megtanulja. Csehországban dolgozik másfél éve. Ha hazajönne, korábbi munkahelyére menne vissza, mert azt nagyon szerette.
– Amiatt mentél ki külföldre, hogy együtt legyetek a pároddal?
– Igen. Na meg úgy voltam vele, egyik barátom sincs már itthon, az ismerősök is régóta külföldön dolgoznak, ideje lenne nekem is megpróbálni – meséli a huszonegy éves haranglábi lány. – Engem is érdekelt a kinti élet, szóval ha Dávid még nem is lett volna ott, akkor is belekóstolok szerintem, mert tapasztalatot akartam szerezni. Másfél éve vagyok Csehországban. Munkácson tanultam egy szakiskolában. Az alatt az idő alatt jöttünk össze a barátommal. Ahogy lediplomáztam, elmentem a kaszonyi varrodába. A barátom augusztusban indult külföldre, én pedig csak a következő év januárjában mentem utána, mikor már minden szükséges dokumentumot megszereztem.
– Mielőtt kimentél, tudtad mire vállalkozol?
– Nagyjából vázolták a munkakört. A gyárban nem mindenhol jut könnyű munka. Van, amelyik fizikailag, akad amelyik szellemileg készít ki. Stresszes. Az is lehet, hogy nem áll rá a kezed.
Többféle feladat van az üzemben, és mondták is, nem biztos, hogy olyan helyre kerülünk, ahová szerettünk volna.
Én abban bíztam, megbeszélhetjük, hogy a párom mellé kerüljek, de oda nem kellettek nők. Az elkészített kábeleket mérték. Nagyon nehezek, több mint 50-60 kilogrammot nyom egy tekercs. Egy hónap ismeretség után Dávid az édesapjával kijött külföldre, szétnézett, és neki megtetszett. Ő könnyen megtanulta a nyelvet, mert tisztán beszél ukránul. Mi úgy kerültünk erre a helyre, hogy az édesanyja egyik ismerőse ajánlotta. Akik már régebben itt voltak, mondták, hogy a szállás is normális, a munkáltató kifizet rendesen, nem kell attól tartani, hogy becsapnak. Ezután jöttem én meg a barátom édesanyja.
– Mit dolgozol?
– Először arra a részlegre tettek, ahol a vezetékeket kellett összeilleszteni, illetve konnektorokat készítettek. Nehéz volt, nagyon precíz és pepecselős munka, nekem nem ment. Áttettek egy másik szintre.
Itt transzformátorokat állítunk elő. Erre a részlegre viszont időseket nem vesznek fel, mert ők nem bírják.
Roppant megerőltető a kéznek. Akik már rég ott vannak, beleszoktak, de az újak nem bírták. Teljesítményre dolgozunk. A tanulási idő után hozni kell a normát. Sokan viszont nem győzték, még egy hónap után sem. Tizenkétórázunk, ennyi idő alatt aki akar, leadhat többet is, de nem éri meg, mivel úgysem fizetnek többet. A cseheknek igen.
Régen, ha száz százalékon felül teljesítettünk, ételutalványt kaptunk, amit a bevásárlóközpontokban levásárolhattunk, de ezt már megszüntették.
– Nem untál még bele?
– Dehogynem, nagyon. Eleinte jobb volt, mutattak valami újat, az idő is jobban telt, hogy tanultam valamit. Így másfél év után már unalmas. Alig várjuk, hogy leteljen az a tizenkét óra. Mindennap más műveleten vagyunk, de hétről hétre ismétlődik. Amikor idekerültem, még nem vették olyan szigorúan, most már egyre több megszorítás van.
– Arra nem gondoltatok, hogy váltsatok?
– De. Május végén megyünk haza szabadságra. Nem tudjuk, mi lesz a gyárral, ahol dolgozom, mivel tulajdonost cseréltek, és egyre több filippínót vesznek fel. Már ott vannak a mi sorunkon is… Közülünk sok embert elbocsátottak, mert nekik kevesebbet kell fizetni.
Ha visszajövünk egy hónap múlva, megyek át a barátomhoz a másik gyárba. Ott csak tíz órát kell dolgozni, és az órabér is több.
Ő tavaly ősszel ment át innen. A férfiaknak nehezebb ott, állni kell egész nap, emelgetni. A barátom anyukája viszont azt mondta, a nőknek semmi megerőltetőt nem kell végezni, könnyebb lesz, mint a jelenlegi munkám. Nem tudom, mi vár rám, de bármi is legyen, megtanulom. Minden hozzáállás kérdése. Voltak olyan emberek, akik bebeszélték maguknak, hogy nem fog sikerülni, és nem is ment. Itt szinte mindenhol beszélnek kicsit ukránul is, mi is megértjük úgy-ahogy a csehet, nem annyira nehéz. Angliába vagy Németországba azért nem is készültünk, mert ott egyáltalán nem tudnánk a nyelvet.
– Mikor terveztek hazajönni?
– Nem tudom. Már nem sokáig maradunk.
Viszont ha haza kellene menni, visszamennék a varrodába. Ott szerettem dolgozni, a társaság is jó volt. 8-9 órát melóztunk, ott is volt túlóra.
Amikor beálltam, mondtam, nem szeretnék varrni, de akkor is beültettek. Nem is gondoltam volna, hogy sikerülni fog. Nagyon megszerettem. A fizetés a minimálbéren túl a teljesítménytől függött, és az otthoni viszonyokhoz képest elég jó volt. Csak zavart, hogy havonta változott a fizetés, mert amikor nehezebb munkát csináltam, nem bírtam annyi túlórát összegyűjteni.
– Mire gyűjtesz?
– Csak úgy gyűjtöm a pénzt, hogy legyen. Viszont nehezen tudok spórolni. Úgy vagyok vele, ami megtetszik, megveszem. Azért vagyok kint, hogy ezt megtehessem.
A későbbiekben szeretnék kitanulni kozmetikusnak, de ahhoz több ideig kellene otthon lennem.
A barátom autóra gyűjt. Hétvégén gyakran kimegyünk a városba sétálgatni, bulizni. De az is előfordul, hogy átnézünk az ismerősökhöz, mikor kinél jövünk össze szórakozni. Munkásszállón lakunk, de van saját konyhánk, fürdőszobánk. Korábban sokkal több ismerős volt itt, mára már szétszéledtek, jobb helyet találtak vagy megunták. Sokan vannak, akik hazamentek egy időre, aztán visszajöttek. Összeházasodtak, a nő megszült, a párjuk viszont tovább dolgozik, de hogy ne legyenek külön, ideköltöztek. Olyankor fizetni kell a szállóért.
– Ha újrakezdhetnéd, mit csinálnál másképp?
– A párommal indulnék el. Nem engedném el előbb, mert már tudom, hogy így nem raknak egy helyre minket. Ha egyszerre jövünk ki, ugyanabba a műszakba kerülünk. Ő most csak nappal, én pedig egyik héten nappal, a másikon éjszaka dolgozom. Elkerüljük egymást, csak hétvégén vagyunk együtt, illetve útközben találkozunk néha.
Az éjszakázással nem volt gondom, azt mondtam, ha otthon kibírtam a diszkót, akkor ezt is legyűröm.
Kicsit furcsa volt, de hozzászoktam. Csak nehéz, hogy hetente váltunk. Tavaly összesen két hónapot voltam otthon. Kicsit megvisel, hogy anyáékat és a két testvéremet olyan ritkán látom.
– Melyik az a munka, amit már nem vállalnál el?
– Az ülőmunka megvisel, érzem a hátam, de még mindig jobb, mintha egész nap állni kellene. Főleg, ha egy helyben. Szalagmunkára biztos nem mennék. Annál rosszabb nincs. Az új munkahelyen viszont muszáj leszek megszokni, de ha járkálok, úgy kibírható. A kinti munkákat sem csípem annyira, mert a tűző napon vagy a dermesztő fagyban nem bírnék dolgozni. Anya, amikor Németországban volt, húsüzemben kapott állást, ott pedig hideg van. Azt sem vállalnám. Kezd romlani a szemem, a neonfény nem tesz jót neki éjszaka. Eleinte az egyik festék is irritált, állandóan szédültem, rosszul éreztem magam. De már hozzászoktam. Viszont ha nagyon nehéz munkám lenne, akkor úgyis hazajönnék, hisz bármilyen könnyedén is állok hozzá, azért én sem bírok ki mindent…
– Milyen hatással van a párkapcsolatotokra a külföldi munka?
– Sokkal könnyebb együtt. Viszont nem tudom, mennyire nyomná rá bélyegét, ha egy légtérben dolgoznánk. Sokan mondják, nem jó egymás mellett lenni. De ez is változó, mert valamelyik kapcsolat tönkrement, valamelyiket viszont megerősítette. Mi már kiismertük egymást, tudom milyen, mikor ideges vagy bánatos. Én szeretem, hogy van kivel megbeszélni a dolgokat.
Nagyon összeszoktunk, ha nincs mellettem, nem találom a helyem.
Most például pont otthon volt egy hétig, szörnyű volt nélküle. Ő magánúton tanul, hazament vizsgázni. A munkácsi tanítóképző után Rivnébe felvételizett. Azt mondja, ha egyszer hazajön, szívesen tanítana, mert a szakmai gyakorlat során megtetszett neki. Viszont az otthoni fizetésért egyelőre nem éri meg…
Simon Rita
