Számomra úgy tűnik, hogy a mostani, előrehozott választás körüli kampány csim bum mintha elmaradna a korábbi korteshadjáratok hangzavarától. Persze az is lehet, hogy a pártok a finisre, az előttünk álló bő két hétre tartogatják a muníciót. Vagy egyszerűen immunisakká váltunk, s annyira már nem irritálja halló- és más idegeinket az ígéretcunamik morajlása, mint a demokrácia tanulóéveiben.
A visszafogottságot némely politikai erők elbizonytalanodása is okozhatja. Az elnökválasztáson született hegyomlásszerű eredmény (Zelenszkij – Porosenko 73:27), illetve az, hogy a Nép Szolgáját a közvélemény-kutatások huzamosabb ideje 50 százalék körül mérik, mintha megbénították volna a politikai múlttal rendelkező pártokat.
Az sem lehetetlen, hogy a bágyasztó hőségben jelöltek és szavazók egyaránt inkább a vízparti sörözésre szavaznak.
Bármilyen napokat élünk meg, vészelünk át július 21-ig, az borítékolható, hogy utána – remélem, nem csupán a naivitásból táplálkozó vágy mondatja velem – az ukrajnai politikai életben gyökeres változások következnek.
Nyilvánvaló, hogy a kárpátaljai magyarok számára is létkérdés, hogy milyen mértékű és értékű lesz ez az átalakulás. Az első, a kampányidőszakban leglényegesebb kérdés: lesz-e játékosunk az új parlamenti válogatottban, vagy csak a partvonal mellől figyelhetjük, miként döntenek rólunk (is) nélkülünk, helyettünk.
Sajnálatos, hogy a választási derbin – egy másik sportágból kölcsönzött kifejezéssel élve – eleve hendikeppel indulunk. Hisz a magyar választói bázist három részre szakították. Persze, maradva a versenyek világánál: innen szép nyerni…
Esetünkben a tét nem csak az, lesz-e magyar képviselő a törvényhozásban, annak is meghatározó jelentősége van, hány szavazatot gyűjtenek jelöltjeink. Pontosabban: hányan megyünk el, és szavazunk rájuk. Mert bármennyit is változik majd az ukrajnai politikai élet, egy bizonyos, a hatalom birtokosaival a jövőben is csak az erő nyelvén lehet a siker esélyével tárgyalni. Persze, az lenne az igazi áttörés, ha az értelem válna kötelező államnyelvvé.
