A Varga család méhészként, mezőgazdászként ismert. Tagja a Kárpátaljai Magyar Vállalkozók Szövetségének.
Vállalkozásuk részleteiről a férj, Varga József mesél, aki épp 64. születésnapján kapta meg az „Ugocsa Régió 2019. Év Méhésze” címet a VI. Turul Expón.
– Mit jelent Önnek egy ilyen díj?
– Természetesen nagyon sokat ad az elismerés. Máskor is kaptam már díjakat, de az, hogy most ez a születésnapomon történt, különösen nagy élményt nyújtott. Igazi ajándék volt.
Bár a díjon az Ő neve szerepel, vállalkozásuknak a „családiasság” a kulcsa. A méhekkel csak a családfő foglalkozik, de a méhészet összes többi folyamatában- a pergetésben, keret- és szirupkészítésben- a fiai is segítenek.
– Azt szokták mondani: szép, de nehéz munka a méhészet. Erről mi a véleménye?
– Megvan a veszélye. Én viszont a csípésekkel nem foglalkozom. Megszerettem a méheket, a szakmát is. 37 éve méhészkedem, 3 családdal kezdtem, mára 95 van belőlük. Továbbra is szeretném folytatni, mindemellett pedig átadni a tudásomat a fiaimnak, unokáimnak.
– Milyen mézkínálatuk van?
– A fesztiválokon nagy kedvencek a diós-, lépes és napraforgómézek. Ezenkívül még sok más fajtával rendelkezünk, többek közt akác-, virág- és hársmézzel is. Kellő odafigyelést igényel, hogy az ízek és a színek ne keveredjenek. Ez az egyik titka a jó méz előállításának.
A méhészeten kívül még sok más dologgal is foglalkoznak. 1996-ban indultak el a kiskereskedés útján: egy élelmiszer- és egy vegyesbolttal rendelkeznek. Mint minden kezdet, így az övék is döcögős volt, a bolthoz való engedélyre például fél évig kellett várniuk. Az elárusításon kívül állattenyésztéssel és földműveléssel is foglalkoznak. Van két traktoruk. 5 hektáros földükön nagy mennyiségben epret, kukoricát vagy burgonyát termelnek. Persze ezt is közösen, az egész család részvételével végzik.
Elmondásuk szerint az ország gazdasági helyzetéből adódóan a vállalkozás mára nem olyan, mint régen. Viszont nem panaszkodnak, hisz a nagy család ellenére teljesen önellátóak.
– Sosem gondolkodtak a külföldre költözésen?
– Nem. A kolhoz felbomlása után 2 évig jártunk Magyarországra dolgozni. Elköltözésről viszont sosem volt szó, meg vagyunk elégedve a keresetünkkel és nem hagynánk itt hazánkat, Kárpátalját.
Állítják: családjukra, 7 unokájukra a legbüszkébbek, illetve arra, hogy közös vállalkozásuk révén mindannyiukat együtt tudhatják, szülőfalujukban.
Dobán Vivien,
a KISZó médiatanfolyamának résztvevője
Folyamatosan frissülő háborús hírfolyamunkat ITT találja.
