Nemrég mutatták be, láthatták a tévénézők világszerte a csernobili katasztrófáról szóló öt epizódból álló amerikai–brit televíziós filmet Johan Renck rendezésében. A forgatókönyvet Craig Mazin írta. A sorozat az HBO és a brit Sky koprodukciójában készült. A Wikipédia idevágó szócikke szerint a kis sorozat „a nézők körében elsöprő sikert aratott, az Internet Movie Database (IMDb) értékelések összesített rangsorában rövid idő alatt 9,7 ponttal az első helyre ugrott, s minden idők legnépszerűbb sorozata lett. Fogadtatása a filmkritikusok részéről is nagyon pozitív volt, a Rotten Tomatoes kritikagyűjtő oldal értékelésében 95%-ot ért el. Hatására megugrott az érdeklődés a csernobili katasztrófa iránt, a Wikipédián minden egyes epizód bemutatása után több esetben félmilliós napi látogatottsági csúcsot hozott, sőt a fukusimai atomerőmű-baleset iránti érdeklődést is jelentősen fokozta.” Aki tehát még nem látta, nézze meg. Megéri. Aki látta, ne bosszankodjon a sok ellentmondás, történelmileg hűtlen csúsztatás, a gyerekes dialógusok, „hollywoodi közönségfilmes” túlzások miatt.
Az elemzés elejét lásd ITT
Bugyuta dialógusok
Meglepően sok az életszerűtlen, bugyuta dialógus az ötrészes sorozatban. Ezek között is a „legbutább dialógus” címére a mentés két irányítójának – Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettesnek és Valerij Legaszov akadémikusnak – az a beszélgetése pályázhat, amely a filmben akkor zajlik közöttük, amikor egy helikopteren a katasztrófa helyszínéhez, Pripjatyhoz közelítenek. (Azt már nem is mondom, hogy ténylegesen anno Moszkvától Kijevig repülőgéppel érkeztek, onnan gépkocsival vitték őket az erőműhöz. A repülőgépen egyébként az amerikai Three Mile Island-i atomerőműben és már hasonló létesítményekben történt belesetekről és azok nyomán foganosított intézkedésekről beszélgettek sokat. Bár visszaemlékezései szerint Legaszov már akkor valószínűsítette, hogy Csernobilban más – feltételezhetően súlyosabb – a helyzet.) Hagyjuk most a tényeket, térjünk vissza a Csernobili Erőműhöz közelítő filmbéli helikopterre. Ebben az általam vitatott jelenetben Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes arra kéri Valerij Legaszov akadémikust, hogy magyarázza el neki, hogy működik egy atomreaktor. Ha nem mondja el, akkor a mellettük utazó katonával kidobatja a helikopterből. (Sic!) Nem akartam hinni a fülemnek! Téptem a maradék hajam! Egy. Az atomreaktor működése – iskolai tananyag. Aki ezzel sincs tisztában, nemhogy miniszter, de még csak mérnök sem lehetett volna. Kettő. Scserbina még miniszterelnök-helyettesi pozíciója előtt több hagyományos erőmű építését vezényelte le. Három. A legfelső szovjet vezetésben őt tekintették annak, aki a legtöbbet ért az atomenergetikához. Négy. Ilyen stílusban a grundon hangoskodó tizenéves ürgepásztorok civakodnak, beszélnek, nem a többdiplomás akadémikusok, miniszterek! Sajnos az ötrészes sorozatban tucatnyi ilyen gagyi szinten megírt dialógus hallható. Kár!
Nem így volt és nem is lehetett
A fentieken túl is nagyon sok olyan jelenet van az ötrészes sorozatban, aminek láttán akaratlanul is felszisszen a hozzáértő néző: így nem történhetett, ez nem életszerű, egyenesen lehetetlenség! Így például az erőműhöz kiérkező kárelhárítás-vezető nyomban egy vita után máris szól az ott lébecoló katonáknak, hogy tartóztassák le, kísérjék el az atomerőmű eddigi vezetőit. Előzetes vizsgálatok, helyzetelemzés, feljelentés, ügyészi előterjesztés, bírói döntés? Ugyan már! Ilyen apróságokra nem adnak a sorozat alkotói. Ténylegesen például Viktor Brjuhanovot, az erőmű igazgatóját (Con O’Neill) majd’ három héttel később, tehát 1986. május 16-án mentették fel. De még ezt követően is aktívan részt vett a kárelhárítás szervezésében. Egészen augusztus 19-ig, amikor már tényleg őrizetbe vették.
A csernobili kárelhárítást anno egy nagy létszámú – szinte „ösz-szovjet”, tehát birodalmi minisztériumi felhatalmazással, hatáskörrel bíró kormánybizottság irányította. E testület hatáskörére jellemző a következő – megtörtént, nem filmbéli – példa. A reaktorrobbanást követő nap reggelén Legaszov 2000 tonna ólom leszállítását kérte a sérült négyes reaktorhoz. Scserbina rögtön telefonált Moszkvába és a háromszoros mennyiséget, vagyis 6000 (!) tonna ólom leszállítását rendelte el, „azonnali kezdéssel” és két napon belül! Ahogy letette a kagylót, Legaszovhoz fordult: „Jobb túlbiztosítani! A mennyiség miatt ne aggódjon, Valerij Alekszejevics, nagy, erős a mi iparunk”. Ezzel csak azt a – most jó értelemben vett – „birodalmi nagyvonalúságot” próbálom érzékeltetni, ami jellemző volt a kárelhárítással kapcsolatos intézkedésekre, amikor már az illetékesek többé-kevésbé tisztában voltak vele, mi történt a négyes reaktorral, és mi a teendő a további sugárszennyezés mérséklése érdekében. Ennek a nagyhatalmú kormánybizottságnak a létszáma természetesen összehasonlíthatatlanul kisebb volt, mint bármely, akár legkisebb kis szövetségi köztársasági minisztériumé, de ez akkor is egy kényszerűen nagy, komoly híradástechnikai, logisztikai eszközökkel felszerelt ideiglenes hivatal, apparátus volt. Akadémikusokkal, „szerényebb fokozatú” tudósokkal, miniszterekkel, tábornokokkal, mérnökökkel, szakértőkkel, híradástechnikai szakemberekkel stb. A Csernobilról szóló ötrészes sorozatban ez az apparátus, a „törzskar” egy disznóólhoz hasonlítható sötét kis lyuk levert vakolattal, levert falfestékkel, sötét színekkel stb., ahol csakis a két főhős dolgozik, vitatkozik. Két és fél decis nagy pohárba öntik a vodkát, szinte állandóan cigarettáznak stb. És a filmben (sorozatban) egyébként is szinte mindig mindenki cigarettázik, a vodka szinte mindenütt ott van és kis túlzással szólva: patakokban folyik. Hát azért ez is torz kép.
A film szerint a KGB-ügynökök tisztes távolságból, de mégis konkrét jelenlétükkel, pofátlanul, nyíltan lesik a csernobili kárelhárítás miniszteriális szintű vezetőinek minden lépését, szavát. A sztálini időkben—mondjuk Csernobil előtt cirka 40 évvel − ez lehet, hogy így is ment volna, de a gorbacsovi enyhülés, a glásznoszty idején e téren már egészen más szelek fújtak.
Meztelen bányászok, probléma a herevédővel
Vagy vegyük a következő példát. A reaktor-terem alá nagy alagútszerű „barlangot” vájó , építő bányászok a filmben teljesen meztelenül dolgoznak. Úgymond, nagyon meleg van. Ténylegesen, 86-ban abban a sokat látott fehér (védő) munkaruhában dolgoztak.
Két dolog volt még, amit előzetes ismereteim alapján sehogy sem tudtam a helyére tenni a csernobili filmsorozat nézése közben. Az egyik Uljana Homjuk, a „Belarusz Atomenergetikai Intézet kutatója”, akit a minisorozatban Emily Watson jóképű angol színésznő alakít. Uljana Homjuk gyakorlatilag a harmadik főhős, aki a baleset okainak kivizsgálásán dolgozik, és a két másik főszereplő – mármint Legaszov és Scserbina – nem csak szép, hanem nagyon felkészült , értelmes „tudományos társa”. Az volt vele a gondom, hogy a katasztrófával kapcsolatos eddigi irodalomban sehol sem olvastam róla. A rejtélyt a sorozat végén az alkotók oldották meg. Éspedig azzal a magyarázattal, hogy Uljana Homjuk szerepében összesítették, sűrítették a többi tudós karakterét, személyét, akik a kárelhárításban, a megfelelő döntések kidolgozásában közreműködtek. Megnyugodtam.
Hasonló fejtörést okozott a minisorozatban a kóbor kutyákat kilövöldöző tartalékos katonák egyik „védőeszköze”, ahogy ők mondták, a „f…védő”. Ez valamelyest az ökölvívók herevédőjéhez hasonlítható, ¬a film alkotóinak elképzelése szerint fémből készül sugárzás elleni „fém pelenka.” Amikor az egyik szereplő, egy újonnan érkező tartalékos ezt az eszközt megkapja és kérdi, hogy máris fel kell-e kötni, határozott választ kap: „Várhatsz. Amíg p…d nő a sugárzástól”. Nos, ezzel a „védőeszközzel” is az volt a gondom, hogy erről eddig nem hallottam, nem olvastam. Ettől még talán létezhetett. Felhívtam hát barátomat, Szöllősy Tibort, aki orvosként ott volt Csernobilban azokban a vészterhes, kárelhárítási időkben, és erről később könyvet is írt. Ő sem tudott, nem halott sohasem erről az eszközről, tehát ez is az alkotók – valószínűsíthetően a forgatókönyv-író – fantáziájának a terméke. Nézettséget ösztönző eredeti fogás, de a realitásoktól való frivol elrugaszkodás egyik újabb eleme.
Nagyon sok olyan jelenet, dialógus van az ötrészes sorozatban, ahol hasonló módon tesznek erőszakot az alkotók a történelmi hitelesség, a realitások fölött.
Miért baj, ha átverik a nézőt?
Miért baj, ha egy művészfilmben némileg görbe tükörben, nem egészen hitelesen jelennek meg dolgok egy rettenetes katasztrófáról, egy korról? Egyrészt: ami torz, hamis képet ad egy korról, jelenségről, eseményről – az mindig rossz, bírálandó! Ellentmond a tisztességes kommunikáció, tájékoztatás, közszereplés legfontosabb elvének – a hitelességnek. „De hát ez egy művészfilm, nem dokumentumfilm, miért ne lenne megengedett akár a legnagyobb alkotói szabadság a helyszínek, a fabula formálása, a jellemek alakítása terén a nézők megnyerése érdekében” – teheti fel a kibic a kérdést, amiben tényleg van némi igazság. Erre szoktuk mondani-írni, hogy a féligazság rosszabb a hazugságnál. Ugyanis az alkotók nem egy kitalált eset, hanem deklaráltan egy megtörtént korszakos katasztrófa feldolgozását vállalták. Attól függetlenül, hogy mennyi kitaláció, ferdítés, csúsztatás van benne, a nézők millióinak a fejében ezek a képek (korképek), helyszínek, karakterek, történések, hangulatok rögzülnek és válnak világnézetük, világlátásuk részévé. Tehát semmiképpen sem lehet helyeselni, hogy sok millió – jóformán non-fikciont talán nem is olvasó, nem követő – nézőben egy hamis kép alakuljon ki olyan történelmi dologról, amiről minden felnőttnek helyes, adekvát képe kellene hogy legyen. Hisz a polgári demokráciában a sok millió néző egyben szavazópolgár is, tehát nagyon-nagyon közvetve, de mégis döntéshozó helyzetben van. Ha máskor nem – hát négyévente egyszer-kétszer. A közösségi oldalakon – pl. Facebook – még véleményformáló is. Így tehát, mint felelős polgárnak joga van, és elengedhetetlen, hogy adekvát, minden tekintetben hiteles képet formálhasson fontos történelmi eseményekről, hogy megfelelő, reális képe legyen a világról…
Turányi József
Deskó László felvételei
