Az elnökválasztással elkezdődött, az előrehozott parlamenti voksolással folytatódott a sajátos ukrajnai rend(szer?)teremtés. Az elnökségért folytatott politikai küzdelem végeredménye igazolta, az ukrajnai polgároknak elegük van a tekintélyelvű, látszatintézkedésekre épülő vezetésből. A törvényhozás átalakításáért vívott csata pedig azt erősítette meg, hogy a választók többsége bármi mást támogat, csak azt nem, ami eddig volt.
Az már önmagában sokatmondó, hogy a parlamenti választásokon részt vevők aránya országos szinten alig érte el az 50 százalékot. A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy a szavazásra jogosultak negyede-harmada már jóval korábban választott – Ukrajna helyett valamelyik másik országot, azaz a jobb kereseti lehetőséget, a létbiztonságot, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, kiszámíthatóbb körülményeket.
Adott a költői kérdés: mi lett volna, kik, milyen politikai erők ragadják magukhoz a hatalmat, ha a mesék (értsd: szappanoperák) világából nem materializálódik, válik e szürreális valóság megfogható (értelmezhető, elfogadható) részévé a Nép Szolgája?
Talán mindannyian jobban járunk, ha erre meg sem próbálunk választ adni…
Annyit azért érdemes megjegyezni, s ebből következtethetünk a lehetséges végkifejletre, hogy a bukott kurzus nem adta ingyen a kondért. Porosenko és elvbarátai több, a történelem során működő, hatékony eszközt, módszert bevetett. Az oktatási, a nyelvtörvényt tűzön, vízen áterőszakolta. Ezzel nem tett mást, mint követte számos hajdani diktátor példáját: ha üres a kincstár, szervezz pogromot. Igaz, ő még megfejelte az egészet a tomosszal…
Így aztán az mégiscsak reménykeltő, hogy az ukránok többsége erre nem volt vevő.
Nyilvánvalóan megkerülhetetlen a téma: milyen tanulságokat kell levonnunk a parlamenti választások eredményeiből nekünk, kárpátaljai magyaroknak. Sok (nem feltétlenül helyes) következtetés adja magát. Éppen ezért üdvösebb, ha várunk addig, míg múlik a keserűség. Az viszont bizonyos, bűnbakkeresés helyett célravezetőbb, ha még szorosabbra zárjuk sorainkat.
