Híres utazókat és vadászokat bemutató sorozatunk összeállításakor óhatatlanul felmerült egy kérdés, miszerint a magyarok között ki lehetett a legnagyobb? Széchenyi Zsigmond, a „Grófkartárs”, aki egy vagyont vadászott el? Fekete István, a magyar erdők szelíd hangú krónikása? Dr. Nagy Endre, akinek a neve Tanzániában ma is fogalom, hiszen meghonosította az európai vadgazdálkodási normákat a fekete kontinensen? Molnár Gábor „Gábriel”, az Amazonas-medence winchesteres vándora, aki szenvedélyéért szeme világával fizetett? Megválaszolhatatlan a kérdés, de van egy név, melyet a nemzetközi szakirodalom is Selous-szével együtt emleget, hiszen munkássága alapjaiban járult hozzá Kelet-Afrika vadvilágának megismeréséhez. Ő volt Kittenberger Kálmán, aki Léváról indult és egész a Viktória Nyanza papiruszmocsaráig jutott, de lássuk, hogyan lett a felvidéki kisdiákból Afrika elképesztő tudású kutatója.
Hősünket 1881. október 11-én egy szerény körülmények között élő, nyolcgyermekes lévai cipészmester családjába rakja le az a bizonyos gólyamadár, és édesapja, Kittenberger Imre becsületére legyen mondva, hogy valamennyi gyerek iskolát végez, hivatást tanul. A kis Kálmán viszont nem a legjobb módon indul az életben. Gimnáziumi tanulmányait „részben anyagi, részben fegyelmi okok miatt” megszakítja és a lévai tanítóképzőbe iratkozik át. Itt természetrajztanára, Kriek Jenő ismerteti meg a preparátori munkával, amiben éppoly örömét leli, mint a bátyja vadászterületén folytatott orvvadászataiban. Bizony a jövendő oroszlánvadász egy elöltöltő pisztollyal, majd később egy flóbert puskával ügyesen ritkítja a terület vadállományát (hogy titokban tartsa személyét, mesteri módon maszkírozza magát vándorcigánynak, féleszű koldusnak, csavargónak, és a kutya sem gondolná, hogy ő a rabsic), és eközben egy életre beleszeret a vadászatba. A tanítóképzőt követően a Magyar Nemzeti Múzeumban kap állást, ahol segédpreparátor lesz. A boldog békeévek viszont egyáltalán nem hoznak sok boldogságot rá. Fizetése oly csekély, életkörülményei oly kilátástalanok (a szó lehető legszorosabb értelmében éhezik-nyomorog), hogy több alkalommal gondolkodik az öngyilkosságon, de végül győz a jobbik énje és megpályázza a tatrangi néptanítói állást Csángóföldön. Ott legalább kedvére vadászhat és a csillogó, világváros Budapesttel ellentétben az éhhalál sem fenyegeti.
Alig egy esztendőt dolgozik ugyanakkor a csángók között, amikor 1903-ban értesítést kap, hogy Damaszkin Arzén bácskai földbirtokos Afrika-szafarit szervez, és ehhez preparátort keres.
Örömmel elvállalja a munkát. Mi több, sikerül elérnie, hogy a Nemzeti Múzeum egyesztendei fizetett szabadságra küldve támogassa meg némi pénzmaggal, aminek fejében Kittenberger vállalja az intézmény madár- és emlőstárának ellátását afrikai „anyagokkal”. Damaszkin ugyanakkor jól látja fiatal preparátora nyomorát és ezért afrikai tartózkodása alatt jó fizetést biztosít számára, sőt, odahaza megjelenő könyve után befolyó jövedelmét is Kitty-nek utaltatja. Ez persze nem sok, de a Német-Kelet-Afrika viszonyaival lassan megbarátkozó fiatalember számára komoly segítség – lenne, ha az hajlandó lenne elfogadni. Sajnos a nyakassága nem engedi, hogy ezt az összeget, ami egy jó golyós puska ára, elfogadja „ajándékba”.
Kittenberger ez időben ismerkedik meg viszont Ruga-Rugával (tisztes polgári neve sosem derül ki) az iszákos-szerencsejátékos, ám ugyanakkor aranyszívű német csavargóval, aki szárnyai alá veszi a zöldfülűt és megismerteti a gyarmati tudnivalókkal. Elsajátítja a szuahilli és a maszáj nyelvet, majd végül vesz egy használt 7×57-es mauser vadászpuskát és három néger kíséretében elindul első gyűjtőútjára. A szafari felér egy rémálommal. Malária és vérhas gyötri, kevés a lőszere, és ha derék négerei nem istápolnák, bizony ott hagyja a fogát. A nehézségek ellenére viszont a Kilimandzsáró magashegyi övezetéből fantasztikus madárgyűjteményt küld haza, de a múzeumi apanázs elég gyengén csordogál.
1904-ben ilyen feltételek mellett dolgozik, mikor megtörténik a könyvében csak „oroszlán-kalamitás”- nak nevezett eset. 1904. július 11-én a Letema-hegyek lábánál rálő egy hatalmas sörénytelen hímoroszlánra. Nyaktövön igyekszik lőni, hogy a koponya sértetlen maradjon, és a tapasztalatlan afrikander nagyot hibázik. A nyakig érő fűben egyedül indul a sebzett nagymacska utánkeresésére, amikor az ráront. A hazulról kapott rossz minőségű osztrák lőszer sajnos nem sül el és a karmok-agyarak ölelésében Kittenberger kuglibábuként terül el. Utolsó erejével a puska csövét az oroszlán pofájába vágja, majd elkeseredetten próbálja védeni magát. Végül keze ügyébe kerül az oroszlán nyelve, amit megrántva az eltátja a száját. Ekkor sikerül új patront nyomni az ismétlőfegyver csövébe és a lövés szétrobbantja a nagymacska fejét. Hősünk viszont igen cudar állapotban van, 12 súlyos és számtalan kisebb harapott-tépett seb borítja, csuklójából egy verőér-sérülés miatt spriccel a vér és jobb keze félig leharapott középső ujja egy bőrcafaton fityeg. Ráadásul a szafari gyógyszerkészletét is elcsereberélte a környező néger törzsekkel néprajzi tárgyakért. Kötszernek marad a szintén csereárunak hozott gyatra pamutszövet, fájdalomcsillapítónak és fertőtlenítőnek meg a whisky.
A sebek ellátása több mint szörnyű, hiszen, és itt idézném: „miután a whisky-készletem kívül-belül elhasználtam, leharapott ujjamat borotvámmal kiízeltem, szabályosan amputáltam, majd spirituszba helyeztem, hogy a körmöm alatti arzén-nyomok (a bőröket arzénnal tartósítják és ez fájdalmas fekélyeket okoz a körmök alatt a preparátoroknál) bizonyítsák: tényleg dolgozom”. Ezt az ominózus ujj- preparátumot később elküldi a Nemzeti Múzeumnak ahol folyamatosan több és több anyagot követelnek, ám fizetni nem nagyon akarnak, de előbb még el kell jutnia a háromnapi járóföldre eső Moshi-ba, hogy szakember lássa el a sebeit. Az út felér egy pokoljárással. Emberei hordágyon cipelik mert képtelen járni, malária és sebláz gyötri, végül delíriumba esik. Amikor Moshiban Meimaridisz, ez a kedves, nagyszakállú görög kereskedő gondjaiba veszi, azt hiszi, meghalt és Szent Péter előtt áll. Csak másnapra érkezik meg dr. Pöltze, a kiváló német orvos, aki nagyon kevés esélyt ad Kittenbergernek, de minden lehetőt elkövet, és végül győz a vasszervezet meg az orvostudomány. Igaz egy „becsatlakozó” epegyulladás és a vérveszteség meg a folytonos lázrohamok miatt 3 hónapba telik, de Kittenberger talpra áll.
A Nagy Háborúig még három szafarit vezet Kelet-Afrikába és negyedik útja során már egy tapasztalt, minden szükségessel ellátott, kiválóan felfegyverzett, első osztályúan betanított személyzetnek parancsoló Kittenberger járja a német és angol gyarmatok szavannáit. A németeket amúgy nem igazán kedvelő angol gyarmati hivatalnokok is igen nagyra tartják, hiszen sosem vét a törvényeik ellen, megbízható ember, komoly tudós és kiváló cimbora. Megkapja becenevét, a Master Kitty-t, hiszen mindenki „mesternek” tartja. Így jön el 1914 ősze, amikor épp angol területen tartózkodva két hatalmas elefántbika nyomait követi, ám kap egy üzenetet, hogy azonnal jelenjen meg a helyi gyarmatügyi hivatalban. A Districh Commisionnak nevezett intézmény vezetője ott adja tudtára, hogy országaik között beállt a hadiállapot, ezért mint ellenséges ország állampolgárát, Indiába internálják. Kiváló fegyvereit, készleteit, tudományos gyűjtését elkobozzák (tulajdonát sosem kapja vissza), vele pedig megindul a hajó „hadifogságba”. 5 esztendőt tölt Indiában, ahol végül csúzlival lövöldözi a madarakat és denevéreket, melyeket kipreparál, és legtöbbször pálinkáért értékesít. Veszedelmes kígyóvadásszá képzi magát, mert a kígyóbőrért igencsak jóféle rakit (rizspálinka) kapni, és a kobravadászat legalább valami izgalmat hoz a mindennapokba.
A hadifogságból hazatérve feleségül veszi Kovács Ödön, Abesszíniában odaveszett vadásztársa húgát, majd lassan anyagilag is konszolidálódik. Könyvei és felolvasó estjei hatalmas sikert aratnak, főszerkesztője, majd tulajdonosa lesz a Nimródnak, de a tisztes polgári létnek 1926-ban vége szakad.
Visszatér Afrikába és két évig vadászik a Ruwenzori hegység vidékén. Újabb csodálatos gyűjteménnyel tér haza, ám 1928-29-ben Afrika ismét hívja.
Uganda nyugati területein együtt vadászik Horthy Jenővel (a kormányzó öccsével). Kittenberger vezeti a szafarit és igen jó barátságot alakít ki az ország legismertebb vadászával, nem egy „csiklandós” helyzetben segítik ki egymást. Minden csodás lenne, de amikor egyszer azt hallja, hogy a háta mögött négerei Bwana Mzeé-nek (Öregúr) nevezik, rájön : megöregedett. Egy öregembernek pedig nem sok babér terem Afrikában, így soha többé nem tér vissza egykori kalandjai színhelyére. Magyarországon, Nagymaroson éli mindennapjait, ott vészeli át a II. világháborút is. 1948-ban viszont a kommunisták a Nimród éléről kitúrják, kényszernyugdíjazzák, tiltólistára kerül. Horthy Jenővel fenntartott barátságát, angol-amerikai-német tudományos kapcsolatait megbocsáthatatlannak tartják. „Osztályáruló”, sütik rá, és az 56-os forradalomig elfeledtetik. 1957-ben viszont ismét felfedezik, elismerik, könyveit elkezdik újranyomtatni, de a kor és sors nem kegyelmez. 1958. január 4-én, 76 évesen, nagymarosi otthonából elindul utolsó szafarijára, oda, ahonnan még senki nem tért vissza. Sírjánál legjobb barátja, Fekete István mond beszédet, és mára a nemzet is elismerte munkásságát.
Élete során több mint 60 000 darabos gyűjteményt szállított le a Nemzeti Múzeumnak. Majd 300, a tudomány számára addig ismeretlen gerincest gyűjtött be, amelyekből 40-et róla nevezett el a tudományos világ.
Elsőként járt be fehér ember által sosem látott vidékeket, miközben 16 esztendőt töltött Kelet-Afrika vadonjaiban.
Hat nyelven (magyar, német, angol, maszáj, arab, szuahilli) beszélt kiválóan. Elképesztően jól lőtt és páratlan nyomolvasó volt, noha e téren saját bevallása szerint meg sem közelítette a néger kirongózikat (nyomkeresőket). Majd 100 darabot lőtt a „big five”-ból, vagyis az 5 veszélyes afrikai nagyvad-fajból, aminél többet magyar vadász nem ejtett el (még Teleki Samu is mögé szorul). Talán nem tévedünk hát, amennyiben kimondjuk: ő volt a legnagyobb magyar vadász.
Matúz István
